A tinta színe

Esterházy Péterrel beszélget Csontos Erika

Az interjút eredetileg a Magyar Napló tette közzé 1993. december 24-ei számában. A litera 2002 decemberében közölte újra a beszélgetést.

- Azt írta egy helyen, hogy a rendszerváltások után mondatok fognak meghalni Kelet-Európában. Nemrég újra kiadták - harmadszorra - a Termelési regényt. Mit gondol, amortizálódtak a saját mondatai is? Egyáltalán: szokta-e újraolvasni a könyveit?
- Nem szoktam, illetve formálisan igen, mert a levonatokat kell olvasnom, de attól nagyon távol vagyok, hogy újraolvassam őket. Ha beleolvasok bármelyikbe, akkor nincsen rossz érzésem, ezt gyermekien be kell vallanom. Azt nem gondolom, hogy nagyon sok mondatom meghalna, de a feszültségek átrendeződnek. Másképpen olvasunk most, mint mondjuk 1979-ben. Más kell-ek és lehet-ek vannak. Hasonló tapasztalatot lehet szerezni az idegennyelvű megjelenésekkor. Ott is átrendeződnek a feszültségek. Ha szerencsénk van, jut is, marad is... Ez olykor valóban kizárólag a szerencsén múlik. A múltkor megjelent spanyolul a Kis Magyar Pornográfia, hozzáértők vélekedése szerint igen szahar fordításban. Az illető részint magyarból, részint németből fordította. Én voltam Madridban, de se magyarul, se németül nem tudtam vele beszélni: magyarul egy múlt századi nyelvtankönyvből tanult.
- Délceg, de kevély...
- Fürge postakocsisunk imént pattant a nyeregbe... Viszont a könyvről szóló írásokból az derült ki, hogy ez ott mégis átjött, egyszerűen a diktatúra szó működött. A spanyolok tudnak valamit a diktatúráról, és az egészet áttették, gondolom, ebbe a hazafias vonulatba. Richtung Lorca... Az összes interjú arról szólt: hogyan lehet, hogy nem börtönöztek be engem. Hát, tártam szét a kezem... úgy, hogy ha itthon hazátlan bitangnak neveznének, csak egy kis spanyol kritikát kéne az orruk alá dörgölni; teszem azt.
- Miben különbözik egy magyar író-olvasó találkozó mondjuk egy svédtől? Miben különböznek a feltett kérdések?
- Ott nincs igazán ez a műfaj. Persze, helye válogatja. Németországban a felolvasás van. Az barátságos műfaj, mert ott nem nagyon akarnak beszélgetni utána. Szigorúan ötvenhárom perc. Az ember megköszöni és kész. Amúgy pedig inkább előadásszerű ügyletek vannak a PEN-ben, vagy a kiadó csinál valamit. Változó. Vagy nagyon tárgyszerűen a könyv körül marad a beszélgetés, vagy pedig érdeklődnek, hogy milyen is ez a Magyarország. Néha elég elvarázsoltak a kérdések. Nem nagyon értik, és most már nem is fogják megérteni, hogy mi ez. Mint ahogy lassan mi is úgy viselkedünk, mint a nyugati újságírók, hogy nem nagyon akarjuk érteni, hogy miben is éltünk. Nem akarjuk érteni fenyegetés, fenyegetettség és a valóságos lehetőségek egymásrajátszását, amit úgy lehet megfogalmazni, hogy a szabadságfokunk az nulla volt, de mozgástér az volt. Ezt nem értik, hanem szeretik, attól függően, hogy milyen beállítottságúak, hatvannyolcasok vagy nemtudommicsodák, szeretik úgy látni, hogy azért ez lényegében ugyanolyan volt, mint náluk, csak az igazságnak nem az 57 százalékát lehetett megmondani, hanem csak a 38 százalékát. Tehát azt a lényeges különbséget, amit lassan mi is elfelejtünk, azt nem nagyon. Szerintem lassacskán, akárcsak a spanyoljaim, nem fogjuk érteni, hogy miért is nem börtönöztek be minket.
- Keresztury Tibor 89-ben készített magával egy interjút, amiben maga tipikusnak tartott egy Olaszországban megjelenő magyar regénysorozatot: vagyis, hogy nem állnak össze, különállóak maradnak a kötetek. Változott-e azóta a helyzet?
- Ez a magyar irodalom helye a világban című házi feladat. Ez továbbra se diadalívás. De egy kicsit azért megváltozott. Egyértelműen megváltozott Németországban, ott létrejött az a "magyar" környezet, ami nagyon fontos, hogy ne olyan pucéran, magányosan álldogáljon egy új könyv. Az utóbbi néhány évben több magyar regény is figyelmet keltett, Nádas, Konrád, Mészöly, Krasznahorkai, Kertész Imre vagy Dalos, Szabó Magda, Hernádi Miklós. Nem kell ezt túlértékelni, de alul se. Aztán van olyan ország, ahol szerencsém van, mert akadt például egy kis kiadó, a Rosinante, szép neve van, amelyik sorban kiadja a könyveim, úgyhogy ott is előállt valamelyest ez a környezet, tudják kicsit, mi vár rájuk.
- Úgy tudom, Dániában azon is múlt, hogy az egyik legismertebb magyar író lett, hogy a fordítások kiválóan sikerültek, Péter Eszterhás jóvoltából.
- Az tényleg ez fantasztikus pali. Nádassal van egy jól előadható, közös számunk, róla - tudniillik Nádast is ő fordította. Rémülten vettük észre, hogy soha nem kérdez semmit, hanem megkapja a szöveget, és elképesztő kevés idő alatt szállítja a fordítást. Gondoltuk, nagy homályok lehetnek itt. Tőlem elsőként A szív segédigéi jelent meg, és kiderült a recenziókból, hogy mindenki sírt rendesen, ahogy kell; tehát nem azért nem kérdezett az az ember, mert figyelmetlen vagy tompa, hanem azért, mert kongeniális.
- Télen fog megjelenni Ausztráliában is a Hrabal könyve Judy Sollosy fordításában; Franciaországban pedig most szerkesztenek egy nemzetközi irodalmi enciklopédiát, amelyben nincsen külön Ady-fejezet, de van Esterházy, mert Esterházyt jobban ismerik, ami hát eléggé...
- ...kínos.
- Vagy legalábbis meglepő.
- Ezeket a történeteket többféleképpen el lehet mondani. el lehet mondani így, hogy minden milyen szép... De azért ezek nagyon távoli ügyletek. Éppen itt van a Hrabal könyvének szlovén, illetve spanyol fordítása. Ez nekem olyan fokon nem valóságos... Egy hónap múlva, ha szerencsém van, mármint figyel a kiadó, küldenek fénymásolatokat a kritikákról. És akkor ez ennyi volt. Van is valami rémületes benne. Igen, kellemes és rémületes...
- Azt képzelem, hogy az idézés-technikája miatt sokkal nehezebb dolga van egy idegen olvasónak.
- Amikor nagyon magyar rájátszások vannak, és nincs helyette, mondjuk, egy szlovén tréfa, akkor nem lehet tudni, hogy mi marad. Illetve lehet tudni: nem sok. De fordítva is lehet rossz, ha nagyon magyar a fordító, aki tehát minden magyar rájátszást és asszociációt tud, és megpróbál mindent átültetni, mert attól meg elnehezedik a szöveg. Mert ha én jól csinálom, akkor ezek úgy mellesleg vannak ott. Tehát nincs nagy rákészülés, nincs nagy nekifutás, hanem ott van, kész, mehetünk tovább - jut is, marad is. Ennek az arányát megtalálni... Azt szoktam javasolni, ha választani kell a hűség és a között, hogy az egy jól hangzó idegen szöveg legyen, akkor inkább engem ejtsenek. Legföljebb nem az én novellám vagy nem az én regényem lesz, de novella lesz meg regény.
- A Termelési regényt az új fülszöveg egyenesen a fiatalok figyelmébe ajánlja: hogy (kor)képet kaphatnak belőle az elmúlt rendszer softváltozatáról. Aztán egy alternatív tankönyvsorozatban, a Matúra klasszikusokban megjelentették - kvázi a Bánk bán és a Csongor és Tünde között - a Függőt. A kiadás "teljes gondozott szöveg, tárgyi és szómagyarázatokkal, értelmező kérdésekkel", sőt van egy vezérfonal is a műelemzéshez!
- Meg egy puska.
- Milyen érzés klasszikussá válni?
- Erre, nyilván jól felfogott érdekemből nem gondolok. Nem is veszem figyelembe, hogy tanítanak. Ennél a könyvnél az volt a fantasztikus, hogy olyan régen láttam már könyvet - és ebből a szempontból alig érdekes, hogy az én könyvemről van szó -, ahol a szöveg ilyen szeretettel és figyelemmel volt, ahogy a szakkifejezés mondja, gondozva. Tehát Jankovics József ezt gondozta. Akkor nem arra gondolok, hogy van egy lista, ahol az utánam következő leglinkebb szerző Moličre, hanem arra, hogy "evvel ott el lett szöszmötölve", és ettől én mindig meghatódom.
- Nemrégiben a Széchenyi Művészeti Akadémia és a német akadémia tagja lett. Az előbbiek mellett ez is a siker része. Hogyan birkózik meg a sikerrel egy ilyen "dolgokban jártas...
- ...keserű, csalódott ember"? Elvileg azt lehet mondani, hogy az irodalom számára minden veszélyes: a siker is, meg a sikertelenség is. Külön azért nem vagyok megijedve, ha sikerem van. De meg lehet az ember ijedve, persze. Igaz az a Satie-mondás, hogy úgy kell dolgozni, hogy az ember ne kapjon meg semmilyen díjat. Ez kevés embernek sikerül. Ügyesen, hamar meg kell halni, vagy következetesen háládatlan korba kell születni. az alkotás az alázat és a magabiztosság hullámverésében létezik. És a siker ezt nem érinti, én ezektől a sikerektől nem leszek se alázatosabb, se magabiztosabb. Úgyhogy ezzel nincsen mit birkóznom. Van egy triviális veszélye: hogy szétszedi az ember idejét. Mert hát bárhogy forgatjuk, az írás az munka. A próza különösen. Oda kell ülni, nincs mese. Tehát sokszor kell tudni nemet mondani. De én tudok nemet mondani. Egy díj az kellemes. Most júniusban kaptam egy olasz díjat, és el lehetett menni a Gitta nevű nővel Rómába. Az olaszok, ugye, mindenből fantasztikus ünnepet tudnak csinálni. Halálosan nem lehetett tudni, most ez egy tökéletesen jelentéktelen díj, vagy... a mai napig se tudom, hogy milyen díj ez valójában. De amikor az ötödik nap visszajöttem, nehezen találtam vissza az íróasztalomhoz. Én akkor érzem jól magam, ha ott valamelyest működik a dolog, ha meg nem működik, megette a fene az egészet. Mert csak az számít, ami az íróasztalomnál történik.
- És a kritikai fogadtatás?
- Az kicsit más. Az kiszámíthatatlan, hogy hogyan reagál az ember, mi lesz fontos neki, mi nem. Manapság tulajdonképpen annak is örülni kell, ha egyáltalán van kritika; nagyon sok olyan könyv van, ami észrevétlen marad. Itt nekem kezdettől fogva szerencsém volt.
- A kritikai fogadtatás önálló életet él. Többen meg is írták, hogy művei befogadástörténete modellértékű volt.
- Ez a történet nyilván az elkényeztetettség története is. Mindig nagyon figyelmesen nézték... itt persze különböző "korszakok" vannak, ha akarom. Tehát a Bevezetés utáni könyvek kritikai fogadtatása az más volt, vagy mondjuk úgy: fanyalgóbb volt. Vagy: többféle, volt ilyen is, meg olyan is.
- Volt a Holmiban a Hahn-Hahn grófnőről egy imitatív recenzió, "kritikai aggályok" műfaji alcímmel. Hogyan hat magára egy ilyen érted fanyalgok, nem ellened gesztusú írás?
- Hát abban sok "érted" nem volt. Az mulatságos írás volt, tulajdonképpen. Nyilván, és most belebonyolódom a nagyvonalúság köreibe, valójában én ezt kissé pitibben nézem magamban, de nem egészen hazugság, amit mondok.
- Megtisztelő.
- Mulatságos írás volt az, csak olyan semmilyen. Végül is nem nagyon lett komolyan véve a könyv. Nyilván én azt szerettem volna, ha komolyan veszik, úgyhogy a kritika inkább a lap gesztusában volt, mint magában az "aggályban". De hát tudjuk, egy szerzőnek soha semmi nem jó.
- Amikor készültem az interjúra, és keresgéltem a Központi Szabó Ervin Könyvtár katalógusában, kiderült, hogy a Czeizel Balázs fényképeire írt Biztos kalandról nem létezik katalóguscédula. Amennyire emlékszem, kritika is alig jelent meg róla. Valahogy elsikkadt. Lehetséges-e, hogy azért, mert ott a kép és a szó egyenrangú próbált lenni, és ez a sajátos műfaj zavarba ejtette a kritikusokat?
- Inkább amiatt lehetett, hogy az pont beleesett a politikai változásoknak egy más irányú figyelmébe vagy figyelmetlenségébe. (Később, most, az Egy nő meg a Szebeni Andrással csinált A vajszínű árnyalat ugyanolyan figyelmet kapott, mint egy rendes könyv.) Én tulajdonképpen szinte csak egy komoly írásra emlékszem, a Dérczyére, így annak különösképpen örültem. Pedig azt gondolom, hogy a Biztos kaland szépen, radikálisan végigvitt könyv volt.
- Én is ezt gondolom, sőt van, aki hasonlónak véli A vajszínű árnyalatot a Biztos kalandhoz. Én csupán felszíni egyezést látok - itt is van kép, ott is van kép -, úgy vélem, ez a két könyv műfajilag széttart. A Biztos kaland nekem egy különös esszé, ezzel szemben A vajszínű árnyalatot túlzottan publicisztikusnak érzem. Hogyan viszonyul a könyveihez? Szokta-e őket rangsorolni?
- Nem, rangsorolni nem szoktam.
- De elhelyezni?
- Nem vagyok ez ügyben analitikus elme, nem nagyon helyezgetem őket. Azt néha látom, hogy hogyan helyezgetik. Hogy melyiket szeretik jobban, vagy melyiket kevésbé. De azt nem gondolom, hogy attól az jobb volna. Ez a Szebenivel csinált könyv, ez olyan, mint A kitömött hattyú, meg az Elefántcsonttorony. Én ezeket fontos írásoknak gondolom, már úgy értem, hogy számomra fontosak, de ezeket mindig mellesleg csinálom; úgy értem a mellesleget, hogy valami mellett, nevezetesen mindig az éppen csinálódó regény mellett. És csak azt számítom be magamnak. Tehát a Kékharisnyákat nem számolom el magamnak munkának. (Noha az.) És ugyanígy voltam A vajszínű árnyalattal is. Fontos, de. Nem így voltam a Biztos kalanddal, arra úgy gondolok, mint mondjuk, a Daisyre. Azt, amit ott megtanultam, használtam a Vajszínűben, ami azért lett erősen zsurnalisztikus, mert a képek nagyon konkrétak. Ez nekem tetszett is, tehát nem ellene akartam ennek dolgozni, de azért valamelyest igyekeztem kitágítani a teret, és a tér kitágítását lényegében azokkal a mozdulatokkal csináltam, amikre a Biztos kalandnál derült fény (hogy úgy mondjam, Czeizel Balázs árnyékában).
- Nekem azért tűnt jobbnak a Biztos kaland, mert ott egyenrangú volt a kép meg a szó. Itt úgy éreztem, hogy a fotók gyengébbek, mint a szöveg.
- Nem, nem. Ez a könyv akart valamit, és az nem tesz jót egy könyvnek, ha akar valamit. De eleve úgy is indult, az ilyen írásoknak ez a sajátossága. A Vajszínű elég szépen elmond egy... ívet, és nem triviálisan mondja el. Akkor ebből a szempontból a Szebeninek nagyon is jók a képei: abban is jók, hogy nem különlegesek, hanem alásimulnak a tényeknek. Arról nem is beszélve, hogy a képek indították el az egészet. Ahogy a Banga-rajzok az Egy nőt. Én mind a kettőnél untermann voltam. Az ő szenvedélyességük, lelkesedésük hozta létre a két könyvet. Illetve mindkettőnél nagyon fontos volt a kiadó. Ez is érdekes, hogy lehet ilyen kiadókra lelni - társakra.
- Az Egy nőnél adódhat egy prózai asszociációnk - a kis tekercs méretek és hengerformája miatt, a Köjál-mintavétel juthat eszünkbe. Ez vajon mintavétel, írásminta lenne egy készülő nagyobb műből? Aztán A vajszínű árnyalat végén is vannak Egy nő című írások. Ezek kapcsolatban állnak egymással? Ez regény? Vagy sorozat?
- Rejtélyeskedni se akarok, de beszélni se nagyon. Röviden úgy van ez, hogy épp ilyesmiket csináltam, és nem tudtam mást írni. Pedig Banga Ferinél már figyeltem magamat, de aztán mégsem tudott más íródni.
- Előbb voltak meg az árnyrajzok?
- Persze, erre készült a szöveg. Ha következetes lettem volna, akkor ezek nem jelenhettek volna meg. Azért következetlenség, mert nem akarom őket azáltal rögzíteni, hogy megjelennek. Mert ha egy szöveg megjelenik, akkor más-állapotba kerül. Nem egészen lehet tudni, hogy milyenbe, de mindenesetre óvatosan kell vele bánni, akkor nem lehet már úgy hozzányúlni, és én azt akarom, hogy teljesen szabad kezem legyen. Ugyanúgy voltam a Kertész-novellával. Az készen van már másfél éve, csak ki kellett derülnie, hogy kell-e nekem ez a szöveg a regényhez vagy nem. És aztán az derült ki - nem úgy döntöttem, hanem úgy döntődött, hogy ez nem kell nekem, illetve a regénynek, ez jó így egyedül, tehát megjelenhet.
- Akkor ez a rengeteg Egy nő regény?
- Van egy regény, és minden szöveg ehhez viszonylik, úgy értem, hogy minden, ami megjelent, ami látható.
- És ami az Esterházy-kalauz legvégén olvasható, hogy három könyv lesz: a Hrabal könyve, a Dunja könyve, és lesz egy kutyás könyv is? Egy bizonyos, Weöres Sándor temetése napján meghalt kutyáról?
- Ja igen. Amikor erről beszéltem, akkor elgondoltam úgy száz oldalt erről, de aztán abból nem lett semmi - de még nincs elvetve. Én nagyon sokszor gondolok el százoldalakat. Ez a kutya biztos fog szerepelni, van is róla tizenöt jó oldalam. Lényegében a Hahn-Hahn befejezése óta tart - illetve ott volt egy bő háromnegyed év, amikor tökölés folyt -, két éve zajlik, amit regénynek mondok.
- Mit jelent magánál, hogy cselekmény?
- Én ezekről a dolgokról egyáltalán nem elvileg gondolkodom. Nekem mindenféle, nagyon tradicionális és főként primitív elgondolásom van cselekményről, alakokról. Van is vágyakozásom erre. Azt szokták mondani, hogy ma már nem volna történet, ez nem volna, meg az nem volna, így nem lehet, meg úgy nem lehet. Szerintem halálosan nem lehet tudni, hogy mit lehet, meg mit nem a prózában.
- Bodornál például van történet.
- Igen, és mégis minden mondat igaz mondat. Mert, ugye, vagy történet, vagy rendes mondat, ez szokott a probléma lenni. Szokták a mostani irodalomra mondani, hogy mennyire fittyet hány az olvasóra, olvashatatlan. Van egy nagyon helyes nagynéniszerűségem, ő is ezt mondja. Kutyuskám, te nekem magas vagy. Nézem a szemét, és nem hiszek neki. Azt gondolom, hazudik, becsap. Talán így akar kedveskedni nekem. Ha nézzük például a Darvasi novelláit: azok a legklasszikusabb értelemben szórakoztatóak. Vagy Lengyel Péterről azt mondani, hogy nem érthető: hát azok rendes, realista írások: a szó "jó értelmében". Mondjuk, vannak szigorúbb szerkesztések. A Film épp azért zseniális, mert minden mondaton át kell törni. Van persze, aki nem szeret törögetni, de hát az az ő baja...
- És a kompozíció?
- Az szokott nálam a "baj" lenni, hogy mindenfajta cselekmény, történés helyébe a kompozíció lép. Valamiféle zeneszerű szerkesztés, ismétlések, szimmetriák. A kompozícióról nyilván nem is lehet lemondani. Főképp azért nem, mert az ember gondolkodásának sajátosságait mutatja. Az ember ez esetben most én volnék. De magamban azt gondolom, hogy egyáltalán nem kizárt, hogy ez is van, meg amaz is van. Hogy ettől még van mindenféle cselekmény is. Persze az is kérdés, hogy mit nevezünk cselekménynek... Én például az Emlékiratok könyvét kifejezetten cselekményes könyvnek tartom: vannak figurák, fantasztikus tájleírások - hát jó, vannak esszéisztikus betétek is. Nekem a cselekményről nincsenek elképzeléseim, vágyaim vannak, és a vágyaim mindenféle gyerekes vágyak. Amikor csinálom, akkor kénytelen vagyok a saját képességeim és képtelenségeim terrorjának engedelmeskedni, és annak elsőbbséget adni a vágyakozásaimmal szemben. De ezek nem okvetlenül állnak egymással szemben. Én nagyon szövegszerű vagyok... Amikor fenn voltam Ottliknál, akkor olvasott kicsit a Budából, de nemcsak olvasott, hanem közben mesélt is. Ugyanazt mesélte, amit olvasott. Ez nekem nagyon megrendítő volt: úgy mesélt, mintha valóságos emberekről szólna. Ugye, az Iskolából tudtuk, hogy a gyengélkedőn mi történt, mondjuk négy és öt között, a Budából megtudjuk, hogy mi történt hatkor. (Persze, halálosan kíváncsiak is voltunk rá.) Ő viszont láthatóan abszolút tudta, hogy a Medvével mi történt hatkor, ötkor, kettőkor... Általában a rossz írók szoktak így beszélni, meg Balzac. És tehát Ottlik is. Nem mintha ettől jó író lennék, de én egyáltalán nem tudok így gondolni a szereplőimre.
- Most a mából visszatekintve kirajzolódik - amit maga úgy fogalmazott meg, hogy mellékesen születik - az Esterházy Péter jegyezte írásoknak egy publicisztikai vonulata is, "Példát mutat, hogyan nem szabad az aktuálissal foglalkozva belesüllyedni az aktualitás iszapjába" - olvasható az Elefántcsonttorony fülszövegében. Mit gondol erről?
- Nagy különbség van a nyolcvannyolc előtti és a nyolcvannyolc utáni írások között. Például a Termelési regényben nagyon sok olyan rész van, amely hogyha normális országban élünk, akkor nem abba kerül bele, hanem mondjuk egy Elefántcsonttoronyba. Hogy oda került be, talán elnehezítette a könyvet - de ha jól csináltam, új vagy váratlan feszültségeket adott neki. A kitömött hattyú azért más, mert ott még hiányzik a közvetlen beszéd lehetősége és direktsége. Az Elefántcsonttorony és az utána következő Kékharisnyák között is van különbség. Az Elefántcsonttoronyban nagyobb a kohéziós erő. Az úgy nagyon egyben van, az a két év - köszönhetően annak a helyzetnek, a Hitel helyzetének, az én helyzetemnek a Hitelben, meg a változásnak -, az összepréselte ezeket az írásokat. Az Elefántcsonttorony ugyan zsurnalizmus, de nagyon valóságos könyv. Amik most születnek, természetüknél fogva lazábban kötődnek egymáshoz.
- Hogyan definiálja önmagát, amikor ezeket írja?
- Én azért nem vagyok rendes hírlapíró. Nem tudom azt, amit egy hírlapírónak tudnia kell. Természetes fecsegés, így definiálom. Egy értelmiséginek ez volna a dolga: meglát valamit, és mondja. Többször fölmerül, hogy minek is mondja, egyre inkább fölmerül, de hát ez van, ez a mondás, ez az automatizmus, ez az én helyzetem.
- Nem érzi-e ennek bizonyos veszélyeit?
- Mire gondol?... De, például az a veszélye megvan, hogy az ember komolyan veszi önmagát, hogy egy véleményformáló erő, és akkor beleesik a klasszikus kelet-európai írócsapdába.
- A próféta...
- Nincsenek rejtett profetikus hajlamaim. Időről időre olykor gondolja az ember, hogy ezt, most fontos volna elmondani. Ezt lehet talán hiúságnak nevezni. De nem látom magamon, hogy ez fokozódna - hogy fokozódna a nemzetközi helyzetem. Vagy azt akarja mondani, hogy maga viszont látja?
- Egy picit. Egyrészt vannak az ÉS-ben az estikék. Ezeknek a pici glosszáknak műfaji szükségszerűsége a minden lében kanálság. Aztán vannak a Kékharisnyák. Nem kell-e félni, hogy mindezek elviszik az energiát, a figyelem a regénytől?
- Ez nem így van. Egyfelől a kötelezvényeim nagyon lazák. Négyhetenként megírni három flekket - ez sokat nem visz el. Visz azért el, persze, de ez fordítva van. Nem azért vivődik el, mert én okvetlenül írni akarok, hallatni a hangomat és fontosnak lenni, hanem fordítva: valami földúl engem, és úgy nyugszom meg a leghamarabb, ha megírom. Szóval nem a cikkírás viszi el az időt, mi mindent, hanem a zaj. A zajosság. Ha zaj van az emberben, akkor nem lehet regényt írni. Akkor legföljebb cikket lehet írni. Vagy alá. De ok és okozat így áll, nem ahogy a kérdés sugallja. Persze az, hogy nem lehet regényt írni, az nem nagy baj. Az csak nekem volna nagy baj. (...)
- Nem mindenki tudja saját szövegét jól felolvasni. Maga jó előadó. Erről ismét meggyőződhettünk a Kamrában, a felolvasóestjein. Van-e ennek valamilyen előzménye?
- Az idők során megtanultam valamelyest fölolvasni. De azért az embernek tudnia kell, hogy ő nem színész, vagy/és nem Kornis Mityu... először életemben Frankfurtban olvastam fel. Nádassal volt közös estünk. Semmire nem emlékeztem, csak hogy izzad a tenyerem, és még nem is vallhattam be. Sőt, még fecsegni is kellett, pláne németül. Súlyos, mindentudó német egyetemisták voltak. De megúsztam. Ez akkora stressz volt, hogy ehhez képest minden semmiség.
- Az irodalmi tárgyú Kékharisnyákból kiderült, hogy kit szeret olvasni a kortársai közül. Kiket szeret a fiatalabb írónemzedékekből?
- Darvasit olvasom szívesen, a Nappali házat, Háy Jánost - sok embert lehetne mondani, mert nagyon jól tudnak írni -, Láng Zsoltot, Podmaniczkyt, Szíjjt, Borbély Szilárdot vagy Nagy Atilla Kristófot, Németh Gábort, Visky Andrást. De hát nem is olyan fiatalok már ők
- Kötődik-e valaki tanítványként a Mesterhez?
- Ez nem működik. Bizonyos értelemben a Nappali ház nagyon látványosan nem kötődik a mi korosztályunkhoz. Nem azért talán, mert vacaknak gondolnák, amit mi csinálunk, hanem mások a szempontjaik. Értelemszerűen az érdekli őket, amit ők maguk csinálnak.
- Érzékeli-e saját hatását?
- Ha látom, akkor inkább kínosan érint, mint jól, illetve mentől jobb valaki, annál kevésbé kínos. És akkor az úgy hatás, mint nyilván rajtam is látszik, ha szerencsém van, a Kosztolányi hatása. Biztos például, hogy amit Garaczi csinál, annak van köze ahhoz, amit én csinálok, csináltam. Ezek természetes kapcsolódások. És természetesek az ellenkezések is. Egy előző korosztály nemcsak lehetőségeket teremt, hanem gátakat is. Valami, amit kerülgetni kell.
- Hogy olvas? Lavina-módszerrel?
- Vannak alapolvasások. Amik nem függetlenek egészen attól, amit épp írok. Minden könyvemnél elgondoltam, hogy most miket kéne olvasni. A Függőnél Márait, meg az összes Kosztolányi-verset elolvastam többször. Ha gondolkodnék, minden regényemnél meg tudnám mondani azt a négy-öt, hat-hét könyvet. Az néha nagyon mulatságos, ahogy bele tud az ember az olvasás sorozatába hullani, ahogy egyik könyvből vezetődik a másikhoz. Ez tényleg lavina.
- Én tudok legalább két embert - én vagyok az egyik -, aki maga miatt kezdte olvasni Danilo Kist...
- Aztán vannak adósságok, amiket többször kellett volna, mintegy hivatalból elolvasnom. Az Új Zrínyiászt, például. Még azt is tudom, hogy az Új Zrínyiász helyett az Orlandót olvastam el. Nyilván az időről akartam - nem is megtudni valamit -, hanem hogy avval legyek körbebástyázva. Ez elég nehéz, itt nem a közírásnak vannak veszélyei hanem a világnak. Hogy mennyire teremthető meg ez a környezet. A környezetnek Mikszáthból, Aranyból, Mészöly Miklósból, Balassiból és Balassából, ilyesmikből kellene állnia. Illetve ez sem igaz, mert ez azt jelentené, hogy az embernek be kell zárulnia. Elzárkózni úgysem lehet semmitől - de ez a foglalkozás valami csöndességet igényel. Ennek az arányait megtalálni, ez volna talán az, amit durván úgy lehetne nevezni, hogy tehetségesség. Amikor az ember tehetséges, akkor ez az arány rendben van. Egyrészt mindent tudomásul vesz, amit rálök a világ, és mégis csönd van valahogy a szobájában. Ha meg tehetségtelen, akkor nincsen csönd... És a gyerekek is zajonganak, akik ezért nyilván nagy pofonokat fognak kapni.
- Tényleg, a család mint első visszajelzés mennyire működik?
- Azok a rémületes felolvasások, amikről Thomas Mann-nál lehet olvasni, hogy hányingert kaptak a gyerekek, annyira meg voltak ijedve - azok nincsenek. Hosszabb dolgokat csak Gittával beszélek meg. A gyerekekre néha rá szoktam szabadítani a rövideket: az például lemérhető a Dórán, hogy nagyon belterjes-e valami. Ő tájékozott, finom hölgy, tizenkilenc éves, de ezeket a belső ügyleteket nem ismeri. Ha rezzenéstelen marad, akkor részint lelibázom, részint átírom.
- Beleszólhat-e valaki a formálódásba?
- Készülőben lévő dolgot sosem mutattam meg senkinek. A kézirat-küldözgetés ritkábbá vált. Rendszerint akkor mutatom meg, amikor minden késő már. Ha meg valami rossz, az nem azért rossz, mert valami nem jutott az ember eszébe, az azért rossz, mert ő rossz...
- Volt-e olyan műalkotás mostanában, esetleg a társművészetekből, ami inspirálta?
- Előfordul. Én akkor le szoktam forgatni magamban, hogy ez mit jelentene irodalomban. Például, ha németalföldi kis képeket néz az ember, a legjobb nevesincs szerzőket, ahol csak egy tengerrész van meg egy ház, akkor előfordul, hogy egy-egy konkrét kép passzol az akkor épp elgondolt száz oldalhoz... "Na, valami ilyet akarnék." Nemcsak elvileg jelent valamit, hanem gyakorlatilag is. Az aprólékosságból, a figyelem intenzitásából mindenfélét tanulok. Vagy például Kurtág zenéjéből. Az nekem annyira fontos. Nem csak az önös szempontból, hogy na, mit tudok ebből profitálni, mint a hörcsög. Ott más is működik. Az egész tevékenysége valamilyen romantikus megerősítés. Ha van egy Kurtág, akkor nem biztos, hogy egészen hülyeség, amit az ember csinál. Több koncerten ez az ujjongó érzésem volt... Ritka.
- Volt három film, amelyekben ilyen-olyan szintig "benne volt a keze" az Idő van, a Tiszta Amerika. Az Anna filmjének is ön írta a forgatókönyvét.
- Nem. Az Anna filmjébe semmilyen módon nem folytam bele, Molnár Gyuri írta a forgatókönyvét, lényegében a Hrabal könyvéből, meg kicsit A szív segédigéiből. Azért nem folytam bele, mert egyrészt már benne voltam ebben a készülő könyvemben, és akkor egyszerre nem tud az ember figyelni, másrészt meg hiába is figyel, úgyis az történik, amit a rendező akar. Ezt nem sértett szerelmesként mondom - hanem mint a film sajátosságát. Az, hogy a forgatókönyv milyen, az fontos, de hát úgy fontos, mint a fodrász. Kellék.
- Milyen tanulságokkal járt ezt magának megnézni? Más volt-e, mint az előző két film? Tudniillik, ugye, ott maga írt egy forgatókönyvet, nem egy kész művet adaptáltak. Itt, bizonyos értelemben ez lecsupaszítása volt a Hrabal könyvének.
- Az már volt, persze. Ott jobban benne voltam. Főleg az Idő vanban, ami eredendően a Kis Magyar Pornográfiából indult ki, de aztán elment másfelé. Ott mások voltak a tétek. Ott úgy éreztem, hogy én is akarok valamit. Itt ez más helyzet. Úri helyzet. Csak nézek, mint a moziban. Többször is előfordul mostanság, hogy valamelyik könyvemmel akarnak valamit csinálni. Én ezekkel megengedő állásponton vagyok. Persze függ attól, hogy ki kéri, nyilván nem adnám mindenkinek. De ezen felül furcsa helyzet, én ez ügyben kint is, bent is macska vagyok. Kicsit úgy vagyok vele, mint a fordításokkal. Én ha a német fordítást olvasom, nem a német szöveget hallom, hanem ráismerek, hogy milyen mondatom van mögötte, ennek megörülök, és azt a mondatot hallom, amit én írtam, és megnyugszom, hogy milyen jó a fordítás. De azt már nem nézem meg - amilyen primitív vagyok -, hogy ott aztán mi is áll igazából. Nos, itt is ugyanígy, ráismerek mondatokra, és nem azt nézem, amit egy normális embernek kéne, hogy mit látok a vásznon, mert csak az számít, hanem eszembe jut, hogy hogyan is van ez a regényben, és akkor megnyugszom. De hát, ugye, azt kérdezte, hogy milyen tanulságokkal járt. Hát, tanulságokkal nem járt. Az ilyen az akkor nem jó, ha nagyon nekiesnek a filmnek, akkor az nem jó érzés. Mondjuk György Péternek volt egy nagyon kritikai kritikus írása az Annáról, azt nem esett jól olvasnom. Más kérdés, hogy azt az írást, konkrétan, nem akceptáltam, mármint a szempontjait, de ez nyilván most érdektelen. De ez például lehetett volna egy tanulság vagy nemtudommicsoda. Ha viszont repül a film, az remek, mert akkor lehet mondani, hogy semmi köze hozzám. Néha felhív Molnár Gyuri, hogy elég sokan voltak este, és annak örülök. Én ezt a néző szintjéről tudom nézni, nem az alkotóéról.
- Tehát akkor semmilyen szinten nem volt beleszólása? Mondjuk a szereplőválasztásba?
- Nem volt, de nem azért, mert Molnár Gyuri olyan közismerten agresszív lélek volna, hanem mert én nem akartam, vagy nem tudtam, vagy nem mertem. Mondok mindenféle ötleteket, és elég jó ötleteket tudok mondani, csak hát nem tartom érte a hátamat. Az ötleteim irodalmi ötletek, nem filmesek. Mindig félek az együttdolgozásoknál, hogy jégre viszek valakit, úgyhogy jobb, ha visszavonulok. De ebben a félelem is benne van. Vagy nem is a félelem a jó szó, hanem a nem-merés.
- Egyfajta inkompetencia?
- Igen. Szóval, hogy azt végig kell gondolni, és én azt nem nagyon tudom egy filmes szempontjából. Mert van olyan szerző, aki azt gondolja, hogy de jó lenne moziban látni ezt, és van róla valami elképzelése, és azt szeretné viszontlátni, mondjuk olyan embereket keres meg, arra mond igent vagy nemet... Minthogy azonban nekem dunsztom sincsen erről, így aztán mindent hálás gyermekként élek meg. Tehát antiintellektuálisan.
- Felírtam valamit, amit maga idéz Ortégától: Élni annyi, mint bizonyos lehetőségek között habozni. De nem tudom, miért írtam föl... Kérdezni annyi, mint bizonyos lehetőségek között habozni.
- Jól ismerem ezt az érzést. Nekem is vannak céduláim, elvesznek, aztán megtalálom őket: hihetetlen fontos mondatok vannak rajtuk, nagy felkiáltójelekkel, és egy szót sem értek belőlük.
- Nem akar áttérni számítógépre?
- Tényleg nagyon sokat tudna segíteni, csak... Tehát amik ott a különböző fájlok vagy micsodák, azok nálam a különböző füzetek. Azért jobb a számítógép, mert ott nem kell annyira észnél lenni. Később lehet javítani. Most én, ha egyszer elcseszem, akkor el van cseszve; úgy értem, akkor azt is észben kell tartani, hogy például minden ilyenfajta szöveg ebben a füzetben van, kivéve azt, mert az abban a füzetben van, illetve itt ez nem ide tartozik, hanem amoda. Amit én tudok is, csak az a baj vele, hogy nagyon kell figyelni. Erről szól minden. Olykor nagyon drámaian élem meg, ha kicsit is nem figyelek, akkor elszáll minden, akkor annyira nem tudom, hogy hol vagyok a szobámban, hogy csak na. Nem tudom, hogy mit akarok, miért akarom... Én nem tudok írógépbe fogalmazni. A tíz oldalnál rövidebbeket magam gépelem. Amikor gépelek, a füzetemből másolom ki, és ha azon változtatni akarok, akkor azt nem tudom gépbe írni, hanem veszek egy cédulát, és a céduláról másolom... Veszélyesnek tartom a számítógépben, hogy mivel nagyon könnyű változtatni a szövegen, ez könnyelműséghez vezethet. "Hogy majd megváltoztatom." Én, mire harmadszorra lemásolom a füzetemből, már nagyon utálok minden szót, amit leírok, és akkor még egyszer átolvasom, szöszmötölök rajta - ez tehát fizikailag sem juthat eszembe. Ez ügyben egyébként higgadt alkat vagyok, nem érdekelnek a lezárt dolgaim. Már annyira megszoktam ezeket a füzeteket, a különböző tollakat, a golyóstollak és a töltőtollak aggályos viszonyát. Pontosan érzem, hogy ha azzal a töltőtollal le mertem már írni egy mondatot, akkor tudom, hogy hol tartok. És tényleg ott is tartok.
- Lelkiélet a töltőtollakkal?
- Az van... A tinta színéről látom, hogy mi a helyzet. Pontosan le tudnám írni, hogy milyen hierarchia van; a kialakult érzéki viszonyok rendszerét... De most nem írom le. Nem vagyok fetisiszta, de azért közel állok hozzá. Bár segített, hogy egyszer elvesztettem egy tollamat, egy főtollat. Akkor beláttam, hogy más tollal is lehet írni. Be kellett, hát beláttam.