A szív segédigéi

– bevezetés a szépirodalomba – Részletek a regényből

Az tud beszélni, aki reménykedni tud, s viszont.
Ludwig Wittgenstein

Előszó

A manapság írt történetek mind nagyon szépek, jelentősek, mélyek és hasznosak, temperamentumosak vagy higgadtak. Csak bevezetésük nincs. Ezért határoztam el, hogy ezt a történetet úgy írom meg: igényeljen bevezetést.
Majdnem két hete már, hogy az anyám meghalt, munkához kell látnom, mielőtt a temetéskor roppant heves kényszer, az írjak-róla vissza nem változik azzá a bárgyú szótlansággá, amellyel a halál hírére reagáltam.
Igen, dologra!, mert az igény, hogy anyámról írjak, néha nagyon váratlanul jelentkezik ugyan, de nagyon bizonytalan is, vagyis erőltessem meg magam, nehogy egyszerűen és pillanatnyi kedvem szerint egyetlen betűvel püföljem tele a papírt, m m m m m mmm m mmmmmmmm m mmm m m m
Nem használom a nyelvet, nem akarom felismerni az igazat, és még kevésbé azt Önök elé tárni. Az sem jut eszembe, hogy megnevezzem a világot, következésképp az ég világon semmit sem nevezek meg, hisz néven nevezni annyi, mint a nevet örökösen feláldozni a megnevezett dolognak…
Nem beszélek; de nem is hallgatok: s ez megint más dolog. Óvatos vagyok, anyámról van szó. – Itt talán kurziválható volna minden… A kurzivált életbe! De hát mért volna perverzebb írni róla, mint hallgatni?! Vagy bármi más! Állni a sír mellett! Hát az micsoda?! Vagy fogni a kezét, s várni, hogy szorítson! Nézni, ahogy mennek világgá a sejtek, orövoár möszjő, mi volnánk részben a mamája, viszlát, szép csacsi fiú! mmmm m m A férfiember búját nem tárja a világnak.
Megrémülök, közben megint jól érzem magam: nem fáj a múló idő.
Ami ilyen pillanatban a legrosszabb volna: bárki részvéte, csak egy tekintet, egy szó is. Rögtön másfelé nézni, vagy elhallgattatni a szólót, mert kell az az érzés, hogy érthetetlen és megoszthatatlan, amit épp átélek: csak úgy hihetem, hogy az iszonyat értelmes és igaz. Amint beszélni kezdenek róla, tüstént elfog megint az unalom, máris tárgytalan megint az egész. Itt-ott mégis emlegetem ennek-annak anyám halálát, pedig nincs értelme, s mérgelődöm, ha az elbeszélésemhez megjegyzéseket mernek fűzni. Olyankor tudniillik leginkább azt szeretném, ha elterelnék a figyelmemet, és ugratnának valamivel.
Legutóbbi filmjében, például, James Bond áthajította a lépcsőkorláton az ellenfelét, aztán azt kérdezték tőle, meghalt-e az illető, ő meg azt mondta: „Hát, remélem!” – mire én megkönnyebbülten nevettem. Halál- és hullavicc engem végképp nem zavar, még jól is esik meghallgatnom.
Vagyis azért hébe-hóba „kiborultam”: hirtelen szétestek a mindennapos elképzelések, a különben is csak évek-évtizedek óta iksszer eldarált kezdeti elképzelések ismétlései, aztán sajgott a tudatom, akkora űr támadt benne… Ez már elmúlt, már nem borulok ki. Ha írok, szükségképpen múltról írok, már olyasmiről, amit letudtam, arra az időre legalábbis le, amíg írok. A könyv bármiről szól is, érződjék benne egyfajta könnyedség, mely arra emlékeztet, hogy a mű sohasem természetszerűleg adott valami, hanem igény és adomány.
Irodalmat csinálok, mint máskor is, emlékező- és fogalmazógéppé idegenülve és tárgyiasulva. A világon minden avégből létezik, hogy könyv váljék belőle, mondja Mallarmé. Még csak nem is szégyenkezem; belenyugodtam, hogy olyan legyen az arcom, amilyennek a könyveim mutatják. Ezen változtatni fogok.
A szövegben szó szerinti vagy torzított formában, többek közt, Apáti Miklós-, H. C. Artmann-, Babits Mihály-, Donald Barthelme-, Georges Bataille-, Thomas Bernhard-, Jorge Luis Borges-, Albert Camus-, Anton Csehov-, Dsida Jenő-, Füst Milán-, Hajnóczy Péter-, Peter Handke-, Illyés Gyula-, Jelenits István-, Juhász Ferenc-, Valentyin Katajev-, Kormos István-, Kosztolányi Dezső-, Lautréamont-, Stéphane Mallarmé-, Mándy Iván-, Mészöly Miklós-, Molnár Ferenc-, Robert Musil-, Orbán Ottó-, Ottlik Géza-, Szabó Lőrinc-, Szt. Pál-, Blaise Pascal-, Pilinszky János-, Arthur Rimbaud-, Jean-Paul Sartre-, Ronald Sukenick-, Lev Tolsztoj-, Georg Trakl-, Vas István-, Vasadi Péter-, Várady Szabolcs-, Weöres Sándor-, Ludwig Wittgenstein-idézetek vannak.
Micsoda aggszűz leszek, annyi bátorságom sincs, hogy a halált szeressem.

Kelt Budán, június 16dikán

*

Részlet a regényből

„Most menj szépen”, mondta az orvos. A ház előtt idős férfi kertészkedett. Furcsállva, oldalt döntött fejjel, magától eltartva bozontos gyökerű növényt vizsgált, úgy fogva, akár egy kölyökmacskát a nyakánál. Nekem szavakról szavak jutnak az eszembe és viszont. Én gyökértelennek érzem magam, mert én vagyok a gyökér. És újra felidéződött egy asszony, ahogy négykézláb áll fölöttem, a mellei lógnak le, lefelé, erősen rázza a farát, a mellek lengenek, lábai közt a hajszálgyökérzet csüng, talányos, finom árnyékot vet a salétromos falra.
És ott a ház előtt, az árnyas parkban, ahogy néztem ezt a furcsa döglött növényállatot az inas, öreg kézben – üresen, porosan, fejfájósan, túl!, kiesve minden szerepből, szerepemből, mely a természetesség, nem maradt hátra, mint tudomásul venni, belül, magam előtt, egyedül: árva lettem.
S ugyane pillanatban – olyan erővel és magától értődően, ahogy hajdan egy matematika példa természetére fény derült, váratlanul, reggel, három nap után, csak úgy, szalonnázás közben, igen, én, le phénix de la famille – megjelent öreg építész barátom felhőkarcoló, horgas alakja: ahogy a homályos, törékeny lakásban nyakigláb, sőt esetlen mozdulatokkal hellyel kínált, dressing-gown-ja és a szép selyemsál jelezte, hogy vendége kedvéért kiöltözött; akkor láttam őt személyesen először, de épületeit, mióta az eszemet tudom, ismerem, oly régóta hát és bensőségesen, hogy ez a találkozás szinte (fontos) bagatell ráadás volt csupán; evvel-avval telt az idő, mintha ezer év óta ismernénk egymást, két kötögető öreg hölgy, vén spiné, aki a kötés, a szakma apróságairól cserél eszmét, EGY SIMA, EGY FORDÍTOTT: amikor megfoghatatlan dühvel és

EGY PERZSELŐ FEBRUÁRI DÉLELŐTT, AMIKOR BEATRÍZ VITERBO MEGHALT – LENYŰGÖZŐ HALÁLTUSÁJÁBAN EGY PILLANATRA SE SÜLLYEDT AZ ÉRZELGŐSSÉGIG, SE A FÉLELEMIG –, ÉSZREVETTEM, HOGY A CONSTITUCION TÉR VASKERETES PLAKÁTÁLLVÁNYAIN KICSERÉLTEK VALAMI SZŐKEDOHÁNY-REKLÁMOT; FÁJT A DOLOG, MERT BELÁTTAM, HOGY BEATRÍZTÓL IMMÁR TÁVOZÓBAN A

-------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

egyszerre szégyenkedve, azt mondta: „Én özvegy vagyok!”, majd elviselhetetlen hosszú szünetekkel bár, de mégis folyamatosan, villogó szemekkel, indulatosan, és olykor úgy egymásra torlasztva a szavakat, dadogva, hogy félni lehetett, épp magának a nyelvnek az épülete akarna összedőlni, arról beszélt, úgy érzi, vagy inkább azt gondolja, hogy hibás a felesége halálában, hibás pedig azért, mert belenyugodott, elfogadta, elfogadott egy gyakorlatot, egy ugyan évezredek pohos tekintélyével megtámogatott gyakorlatot, azt, hogy az ember halandó, tehát az ő felesége is halandó, és ebbe ő gyáva coyote módjára beletörődött, jóllehet hol az az ilyen-olyan rangú, feléből-harmadából szabad, magára valamicskét adó, magyar bíróság, amely ezt bizonyítékként elfogadná, nincs, az ember halandó, ez szóbeszéd, márpedig szóbeszédet bíróság nem akceptál, neki tehát alapvető kötelmei lettek volna, melyeket bűnösen elmulasztott, felült, nyeretlen kétévesként felült ennek az aljas trükknek, bepalizták, átverték, kicsellóztak vele… nagyokat nyelt és némán tátogott, mintha már előre küszködne a szavakkal, melyektől fél, melyekben nem bízik s melyeket használ, vibrálva kaszált a levegőben, szép férfi-arca meg-megrángott, ilyenkor egy eszelős öregasszony nézett ki onnét…, nem lett volna szabad ennek az aljasságnak így utat nyitni, hanem, futotta el a könny az arcát, hanem… hanem egyszerűen be kellett volna feküdnie az asszony mellé, átölelni, ölelni, simogatni, becézni, babusgatni, és addig tartani, átkulcsolni, gyűrni, gyömöszölni, gyúrni, amíg vagy széjjel nem mállik a kezei közt, vagy föl nem éled… ez a sár!… ez a sár!… (Drága öreg barátom. Szeretlek.)