A szabadság nehéz mámora

Válogatott esszék, cikkek, 1996–2003
Mészöly Miklós tündöklése; Puskás, Gödel, passz; Boldogulás, boldogtalanulás, minden, semmi
Mészöly Miklós tündöklése*

Itt abba is hagyhatnám, ennél többet nem fogok mondani, csak ismételni. Kezdő író (nem kezdő) édesanyja olvassa az ellenőrző füzetben: Fia a pad alatt Mészölyt matatott. Büntetésül írja le százszor Mészöly Miklós nevét! Kérem személyesen ellenőrizni! Írjuk le százszor MM nevét, mintha jutalmul; ennyi ez.

Nem mintha egy pillanatra is elfelejtettem volna, illetve pillanatokra mindenkit elfelejtünk, csak jelezni akartam, nem vagyok hűtlen.
Mégis amikor ott álltam a könyvespolc –
Nem, előbb még másról. Két másról. Az egyik a magyar irodalom már-már legendásnak mondható figyelmetlensége – a múltkor ejtettem erről pár szót az ún. nyugati magyar irodalom kapcsán (beh leírtam volna akkor Karátson Endre nevét, de a mondat, az akkori, ritmusa nem engedte; most meg Ferdinandy György neve maradt ki; meg a Bakuczé; akkor most ennek a mondatnak ez a ritmusa, csak kimaradt a Vitéz György).
Nem ápoljuk rendben kertjeinket. Szinte tetszőleges részhalmazt választhatunk, üstöllést látszanak a mulasztások. Huszadik századi klasszikusok. Utolsó húsz évben meghaltak. Meg nem haltak. Félig. Nőírók. Fiatalok. Középkorúak. Öregek.
Az öregek a másik. Mostanában, okát nem látom*, csupán így van, többet gondolok az öregekre. Nem az öregségre, nem az én öregségemre, és nem is az én öregeimre, nem is az öregség művészetére – örök ifjúság? nana! őszikék? mi?! fuck your golden age! –, hanem az öreg művészekre. Kéne egy sorozatot csinálni, nem fogok, Az öregség dicsérete, abból az érzésből, hogy érdekünkben állna figyelni, figyelembe venni az öregjeinket. A tudásukat és a nem-tudásukat, azt, amit fölhalmoztak, és másfelől azt az idegenséget, amellyel ők állnak a világban, azt a kis merevséget, mellyel részint nem tudnak, részint nem akarnak belesimulni a mostba.

Persze lehetne mondani: mi az, hogy öreg? Hogy az öregség alig függ az életkortól. Van, aki sosem lesz öreg. Vagy várjuk ki? A végét? Valami mindenkivel történik majd, amit mégiscsak legegyszerűbb öregségnek, öregedésnek nevezni.

Az újjászületés az öregek kiváltsága (de nem kötelező). Például az új Jancsó! (Itt eredendően, látatlanban, haloványan ellenkeztem volna [Bakáts Tibor] Settenkedővel, hogy Hernádi nem leválasztható Jancsóról, az ún. Jancsó-film megteremtésében nagy érdemei vannak, de aztán láttam, hogy Pósa Zoltán, H.-monográfus, részletesen belemegy ebbe s főleg másba; de ha már így alakult a zárójel, megjegyzem, igaza van Pósának, amikor azt mondja, hogy bizonyos prózaszerkezeti vagy milyen eljárások, melyek a hetvenes-nyolcvanas években lettek fontosak vagy láthatóak, azok vagy affélék Hernádi Gyulánál jó tíz évvel korábban már megvoltak, lényegében az új-sympozionistákkal egy időben.)

Álltam a könyvespolc előtt, odakeveredtem, s majdnem látatlanban levettem MM Sutting ezredes tündöklését, s majdnem látatlanban belelapoztam. Egy vadász sokáig kergetvén egy madarat, a vadak megölték, esztendő múlva a madár a koponyára szállván innya, megborította.
Szinte megijedtem a mondattól, visszahőköltem, mint amikor mondjuk tormába hajol az ember. Ez a heves hatás, hűség ide vagy oda, meglepett, ennyire nem gondoltam mindig MM-re. Majd összevissza lapozgatni kezdtem, belekaptam, továbbléptem, s mindenütt ugyanazt az elképesztő megmunkáltságot (és még többet) találtam. Te jó ég, sóhajtottam a könyvespolcba, mi minden kacatot, hevenyészett jópofaságot és komolykodást merünk prózának nevezni emellett! – Én olykor szoktam mondani, nem okvetlenül rá, hogy a lába nyomába se érek, szün, és főleg azért nem, mert én másfelé megyek. És ugyan ez igaz lehet, de azért: csöndesebben.

Szilasi Lászlónak van egy régebbi Jelenkorban szép öregmészölyözése; lassú, akkurátus írás, szöszmötölős, bölcs (de nem túl bölcs) – ahogy összeveti a Családáradás kapcsán a „kemény” s „lágy” beszédeket, ahogy mutatja, hogyan beszél ugyanarról e kétféle. Szilasi nagy újraolvasó, igazi kertápoló (hogy ekképp minősítsem túl gyorsnak, magyarosan figyelmetlennek előbbi általánosító kritikámat).

Kétélűen hangzik, de egyélűen mondom, leírólag: véletlenszerű részletben – nem bekezdésben, nem mondatban, hanem fragmentban – bizonyosan MM a legnagyobb magyar író, mindent és mindenkit belevéve a Halotti beszédtől mondjuk Benedek Szabolcsig.
Nagy erőt sugároznak ezek a darabok, fényt, és azonnal, tisztán mutatnak is valamit az irodalomból. Nem azt, miért, minek az irodalom, azt a remekmű mutatja (van neki ilyenje) – hanem hogy milyen, milyen is az irodalmi nyelv. Persze ő, mint mindenki, csak a sajátját tudja mutatni, s nem nyelv van, hanem nyelvek, és ki tudja, mi az irodalom: és mégis.
Fölhívja a figyelmet, hogy a nyelv (ott a papíron) mennyire megmunkált nyelv, stilizált, mű (mű persze a laza, élőbeszédes Hrabal- vagy Kerouac-nyelv is, természetesen). Az anyagra mutat rá; nem arra, amiből születik egy mű, hanem a már megdolgozott matériára.
És bárhol megfogom, megérintem: mutatja magát az a művészi radikalitás is, amely sokkal inkább természetes a zenében és a képzőművészetben, mint az irodalomban. Főleg a kilencvenes évek (világ)irodalmából hiányzik ez a fajta keménység, szigorúság, komolyság, megalkuvásnélküliség, bartókság. Azonnal látni a mészölyi nehezet is a szövegben, azt, hogy mért nem fütyülik az utcán.

MM is változtatott a magyar mondaton. Nem szelídítette meg, mint a zseniálisan plump Mikszáth, nem bontotta ki, mint Krúdy, nem nyeste meg, mint Kosztolányi, ennyi tér már nincs. Húzott rajta egy kicsit. Megfeszítette (magát, hogy stb.). Lett egy kis hajlás a mondatban; mint egy íj, pattanás előtt. Robbanás előtt. Valamit matatott ott belül a molekulák közt, amitől telitöltődött energiával a mondat.
Van ebben a feszítettségben valami korosztályi is, mintha ugyanezt a „lehelet szegést” lehetne érzékelni Pilinszky vagy Nemes Nagy anyagában. És persze Beckett. A modernitás hübrisze.

Vannak, akik unják (már) ezt a mondatozást; ha akarom, értem, és akarom. Rendben is van, de azért azt (majd) meg kell mondani, hogy mi van a mondatozás helyett, megmondani, ha nem is az unóknak, de a mondataiknak vagy annak, ami a mondat helyett lesz.

Mészöly minden porcikájában arra figyelmeztet, hogy minden mondat mögé oda kell állni mindenestül: ez különbözteti meg az irodalmi szöveget minden mástól. Mindig, mindenestül.
Öreg az – hogy legyen definíciónk –, aki elmúlt hetvenéves, vagyis MM öreg. Nem gondoltuk, hogy így lesz, de így van. Itt van tehát egy öreg ember, szálfa és fölkiáltójel, s anélkül, hogy egy szót is szólna vagy pláne fölemelné a mutatóujját – soha életében nem emelte föl –, csak avval, hogy belélapozhatunk, emlékeztet minket, a céhet, ezt az alig létező közösséget: önmagára, föladataira, az elvégzendő munkára.
A Mészöly-szöveg, e big brother, figyel minket, s addig jó nekünk, míg ez így van.

*

Puskás, Gödel, passz*

Vegyük komolyan a komolytalanságot. Ami nem ugyanaz, mint nem komolyan venni a komolyságot. Nem is az ellenkezője: lám, a világ gazdag. De a nyelv bizonyosan.
A mostanra rendelt házi föladat az volna, hogy „szórakoztatóan és szellemesen” ünnepeljük és jellemezzük az épp véget érő századot, írván egy olyan személyiségről, aki fontos szerepet játszott benne, kinek életében, életművében visszacsillámlanak századunk jellegzetességei, mint cseppben a tenger.
Pars pro toto. Innen, a totóról jutott eszembe (de ha nekem nem is, a mondatnak bizonyosan) a futball. Onnan meg tényleg egyenes út, mit út!, allé!, évszázados, elegáns hársfákkal szegélyezett magyar allé vezet: Puskás Ferencig, az ötvenes évek úgynevezett aranycsapatának első emberéig.

Újonnan szerzett, friss sütetű komolyságunkban mindazonáltal tegyük föl a kérdést: szerepelhet-e egy közönséges futballista, még ha oly kiváló is, egy névsorban Prousttal, Primo Levivel, Miłosz-sal vagy – jelzendő, hogy a komolyság nem szakállas fontoskodás – Walt Disneyvel? Vajon nem az anything goes posztmodern, vidám sollenjéről van itt szó? Hogy nincs nem, nincs merszünk nemet mondani? Ám korunk gyermekeként tehetünk-e másképp?
Mindenesetre kezdjünk el beszélni, hátha mondunk is valamit.

Én amúgy – eltekintve a következő négy szótól – közismerten szerény ember vagyok, most mégis hadd hetvenkedjem, kijelentvén, hogy választott témámhoz mint futballista fogok közelíteni. Igaz, hogy ötödosztályú, igaz, hogy kiöregedett, mindazonáltal valóságos. Én egy valóságos, nem létező futballista vagyok.

Puskás többszörösen is csepp. Már maga a labdarúgás is csepp a sport tengerében, amely csepp a játékéban, amely, nemde, maga is csepp: azután az a tíz év is az a százban, amely tíz év, mondjuk így, Puskás évtizede volt.
Pályán eltöltött éveim viszont azonnal föltetetik a kérdést, lehet-e egyáltalán csapatsportban személyről beszélni. Lehet-e és szabad-e? A pályán ugyanis egyén és közösség igen erős szimbiózisban él. Személyek és egyéniségek (vagy később azután egyre inkább: szerepek) adják a csapatot, de ezek csakis a csapat „szűrőjén” át képesek létezni.
Jól egyedül nem lehet futballozni. (Legföljebb kevélyen azt lehet jelezni, hogy a többiek milyen rosszak. Azt, hogy ha én jól játszanék, akkor jól játszanék. Vagy még ennyit se.) Még tizenegy magabiztosság sem segít, ha nincs a „mi”-nek öntudata, ha ez a mi nem bízik magában. Vagyis ha nincs csapat, az nem tud jó se lenni! Az egyéni képességek is csak a csapat fényében, terében érvényesek. Rossz játékosokból nem építhető jó csapat, de, ahogy a közhely mondja, 11 jó játékos még nem jó csapat.

Tézisem – Istenem, milyen régóta várok erre, hogy tézisem legyen: egy fél évszázada élek e „reményét és emlékezetét vesztett bolygón”, s eddig még a közelében sem voltam, hogy tézisem legyen! – a következő: Puskás a futball utolsó személyisége, személyes személyisége, a modernitás utolsó villanása és összefoglalása, az út az egyetlen metafora felé. Őt követően már (csak) sztárok vannak, a léthelyzetnek nem megoldása van, hanem válaszverziók vannak, magas szintű, perfekt változatok. Illetve, hogy gyorsan korrigáljak: Beckenbauer, Cruyff: az átmenet: valami már nincs és még nincs, és ebben az ürességben világol a bajor és németalföldi csillag.

Másképp fogalmazva: Puskással szűnik meg a játék, s kezdődik a szórakoztatás korszaka.

Mintegy zárójelben: hiba volna Puskásban vagy a futballban túl széles metaforát látni. Aki focizott vagy aki valódi drukker, az tudja, a futball a győzteseké. Idegen a játék szellemétől például azt mondani, hogy inkább játsszunk jól, szépen, és veszítsünk, mint rossz játékkal nyerjünk. Nem. Nyerni kell. És ha nyerünk, azt úgyse lehet mindig rossz játékkal. Van a futballban valami szép, hideg gyakorlatiasság. A művészetben ritka a Goethe, az inkább a veszteseké, inkább a hiányé, mint a vané, inkább a vágyé, mint a beteljesülésé. És szerintem az ún. életben sem kell állandóan nyerni. De a futballpályán igen. Aki ott nem akar nyerni, az nem tiszteli a játékot. Az élet pedig megnyerhetetlen.

Puskás tehát az, akivel eltűnik valami a világból, más lesz, megváltozik, már nem olyan, mint előtte volt, és soha nem is lesz olyan. És ez a század vajon nem az ártatlanság elvesztésének százada? Minden korlát elvetésének és a korlátok szükségszerű létének a belátásának a százada? Egyszerre beszélek (tudom, tudom: csupán „beszélek”) a természetet legyőzni akaró, de legalábbis mindenestül megismerni szándékozó természettudományokról, a matematika elvi korlátaira rámutató Gödelről, a totális háborúról és Heisenberg bizonytalansági relációjáról, Auschwitzról, a lyukról a történelemben, mely a történelem szükségképpeni része, és a fénysebességről, melyről kiderült, kiderítettük, nem érhetjük el soha.
Szegény Puskás.

Puskás nem osztotta Heisenberg nézetét, ő mindig egyszerre tudván tudta a labda helyét is, sebességét is (igaz, a futball Eukleidész világa, ahol a kapufák szögeinek összege mindig 180 fok).
Én nem láthattam őt játszani, csupán egyszer, 1981-ben, hogy úgy mondjam, post festa, amikor 56 után először visszajött Magyarországra, és rendeztek neki egy díszmérkőzést a Népstadionban. A rendszer mintegy megbocsátotta, hogy nagy fia elhagyta 56-ban, örült, hogy Puskás legitimálja őt, emlékszem az ez ügyben mondott sok megrohadt kádárista mondatra, amely, a rendszer alkatának megfelelően, mondott is valamit, meg nem is.
Puskás akkor már ötvennégy éves volt, világnagy pocakkal, tulajdonképpen önmaga paródiája, mondhatni, ezen a túlsúlyos módon korszerű, amit, a parodisztikusságot, nem is fedett el a 100 000 ember nosztalgiája, mert ez már a nyolcvanas évek józan vagy ironikus nosztalgiája volt, a csodálat és a csúfondárosság keveréke.
Ám amikor Puskás egyszer avval a bizonyos legendás bal lábával úgy indította a szélsőt, hogy a labda negyvenméteres röppálya után, a hátvéd frizuráját borzolva esett a hátvéd mögé, úgy, hogy a szélső éppen akkor ért, lépett oda, s evvel a lépéssel azonnal behozhatatlan előnyre tett szert, akkor a 100 000 fáradt embernek elakadt a lélegzete: színről színre megjelent előttük, akár egy angyal, az emberi zsenialitás. (Ezeket a hosszú átadásokat eredményesen lehet gyakorolni, minél többet, annál jobban tudja az ember. Én ott fölmértem, tehetséges, ötödosztályú futballista, hogy nekem körülbelül 357 év gyakorlás kéne ahhoz, hogy ezt tudjam.)

A zsenialitás nem a képességek kiválóságával azonos. Czibor kiismerhetetlenebbül cselezett, Kocsis fejelt a világon a legjobban, a szintén zseniális Bozsik megbízhatóbb volt, Budai gyorsabb, Lóránt értelemszerűen keményebb, egyáltalán, Puskás jobb lába kizárólag emberi szempontból volt értékelhető, szakmailag nem.
Az ő géniusza abban állt, hogy azonosulni tudott a játékkal, egy volt vele, vagyis ő határozta meg a világot (a pálya négyszögéről beszélek), a modern álom maga, nem?, s nem a világ adta, meghatározta lehetőségek közt választott, választotta ki a legjobbat. Ez az időtlen benne.
Itt nem tudom nem elmesélni, pedig már nem először teszem, életem egyik nagy teljesítményét: megadta az Ég, hogy egy alkalommal együtt focizhattam a nagy Hidegkutival, Puskás és Bozsik mellett az aranycsapat harmadik zsenijével. Itt lakik a szomszédunkban, és ő mint nagyapa, én mint apa voltunk ugyanannak a focicsapatnak a tagjai egy év végi szülők és tanárok kontra diákok meccsen. Ő akkor már túl volt a hatvanon, de még így is tátott szájjal lehetett figyelni, amit csinál. Egyébként semmi különöset nem csinált, hanem mást. Amikor én a magam, a már említett nívójú, de valóságos futballista rutinjával láttam, hogy erre meg erre lehet mozogni, akkor ő mondjuk lépett egyet hátra, épeszű ember, aki ért a futballhoz, egy unsereiner ilyet nem csinált volna, csak egy Hidegkuti, és teremtett ezáltal rögtön egy másik, új teret, amelynek új esélyeit azután már én is fölismertem. Igen tanulságos volt egy íróember számára. A szünetben egyébként nem állhattam meg, és kérdeztem az 1954-es berni döntőről.
– Elmúlt – mondta semlegesen, és az arcáról nem lehetett semmit leolvasni.
Puskás megteremtette egyén és közösség egységét, amely nélkül az egyén, ő, nem létezhetett. Nem mintha kellemes egyéniség lett volna, folyton veszekedett, vitatkozott, dirigált. Nagyszájú, nem a békesség embere. Szélvihar, mondták róla kortársai. De: őt nem kellett kiszolgálni, ő egyszerre szolgált és irányított. Alávetette magát annak, amit ő teremtett.
Egy volt a labdával. Erről számos anekdota szól. Amikor egy edzésen a pályáról kigurult labdát egy gyerek kézzel dobta vissza, akkor állítólag elsírta magát.
– Kézzel! Láttátok, kézzel ért a labdához! – zokogott.

Puskás a Nagy Elbeszélés, a teljes személyiség és az élhető sors utolsó villanása, aki még úgy tudta mondani (a játékával), én, mint Fontane.

Káprázatos, gyors karrier, szegénység, világválság, proli környezet, a kis Ferenc, akit mindenki, azután az egész világ Öcsinek szólított, mintha mindenkinek a kistestvére volna, már az apatejjel együtt szívta magába a focit, Bozsikkal, a későbbi nagy csapat másik nagy emberével játszott együtt a kispesti grundokon, reggeltől estig, mindig, 16 évesen már a Kispest (a későbbi Honvéd) első csapatában a felnőttek között, 18 évesen pedig a nagyválogatottban, sic itur ad astra, és ott, a csillagok közt következik a dráma – Puskás tehát az a valaki, akivel még történhet dráma –, 1954, Bern, a világbajnoki döntő (amelyről e helyt és más helyt se kívánok bővebben beszélni, csupán tartom magamat a régi szokásomhoz, kijelentvén, a magyarok győztek, győztünk, legendásan 3:2-re; annak idején nálunk az a pletyka terjedt el, hogy a németek borsókombájnokat adtak nekünk ingyen, hogy ne nyerjünk, Puskás pedig még évekig állította, hogy a németek doppingoltak volt; az ember próbálkozik), következett 56, szétesett a világ, szétesett a csapat, Puskás a 31 évével már öregnek számít, öreg és el van hízva, de szinte csodaszerűen összeszedi magát (a szorgalom része a zsenialitásnak), és a világ akkori legjobb csapatának, a Real Madridnak lesz éveken át alapembere.

De kell-e egyáltalán az életrajz? És lehet-e kizárólag a pályán lévőt figyelembe venni? Vagyis hogyan olvassuk Puskást? Hisz például a játék–szórakoztatás váltás alig irható le a pályán belülről. Vagy amikor Herbert Zimmerman (dicsérjünk meg engem az objektivitásomért, ahogy itten vájkálok a nyitott sebben!), a berni döntő riportere fölkiáltott: Rahn schiesst! Tor! Tor! Tor! Tor für Deutschland!, akkor ez az esemény nagyon is túlmutatott a futballpályán, és szinte a Bundesrepublik újraalapításával lett egyenlő. S van olyan vélekedés is, hogy az aranycsapat 56-os szétszóratása is jelképes, azóta nincs csapat, azóta nincs ország, a magyar nemzet gerince törött volna el 56-ban, azóta sem találja magamagát, illetve elbújt az ország, egy-egy személybe bújt bele, ahol Thomas Mann, ott Németország, ahol Puskás, ott Magyarország.

Igen, hát ez marhaság.

De azért legyen ez alkalom föltenni a kérdést, egyáltalán mennyiben magyar Puskás. Azt hiszem, a géniusz mindig nemzetek fölötti. A hagyomány, a gyökerek több mint fontosak, de megkockáztatom, csak a közepes futballista lehet német vagy magyar, ám, mondjuk, Beckenbauer csak most bajor, régebben, a pályán, Beckenbauer volt.

Ha szorosan olvassuk (close reading) Puskást, akkor a társadalmi összefüggések még kérdésesebbek. Hisz milyen következtetést kéne levonnunk Puskás bal lábáról a sztálinista párttitkár, Rákosi Mátyás tar fejére vonatkozóan és fordítva? Mit jelent az, hogy a történelem egyik legundorítóbb rendszerében virágzott a történelem legszebb futballcsapata?
Persze tudom: a diktatúrában a politika használja a sportot mint legitimációs lehetőséget. Ó, azok a zseniális szovjet hokisok! Könnyedek, játékosak, megannyi Mozart! Milyen nehéz szívvel utáltuk őket, milyen nehezünkre esett átállni az esztétikai megítélésről a rosszkedvű morálisra!
A futball a tömegtársadalom terméke. Az arisztokrácia az individuális sportokat preferálta. (A mamánk például állandóan ostorozott minket, hogy teniszezzünk, a fehérben olyan elegánsak volnánk…) Mégis Puskás (mint a század paradigmája): az utolsó teljes személyiség, az egyén mint személy, az utolsó, aki a szívet, a szellemet és az észt harmóniában birtokolta. Mára a szív vagy szégyellendő, vagy nyálas giccs.

Ha már lúd, legyen kövér, és akkor legyen már antitézisem is: Puskás az első posztmodern, Puskás, aki nincs is, csak a róla szóló elképzelések vannak, a tiszta lap, amelyre bárki bármit írhat, a népmesei hős, aki helyettünk győz, a ravasz sváb, aki túljár a kommunista diktátorok eszén, Puskás, az áruló, a vesztes, az önző. Ha egy Puskás van, ezer Puskás van, Puskás az, amit képzelünk róla (eltekintve a konkrét bal lábától), Puskás a megelőlegezett ezredvég, Puskás az örök lehet, a személyességtől megfosztott én, ő az én mint akárki.
Azt mondja Nabokov, mondja Nooteboom, hogy az elbeszélő-Proust nem az ember-Proust, és regényalakjai az ő képzeletén kívül nem éltek soha, sehol. Hát ez igaz Puskásra is. Sapienti sat. Mindezek Puskást a legnagyobb futballistává teszik – ennek a túlontúl hosszú évszázadnak a legnagyobbjává.

Maradt itt még egy kis probléma, az, hogy Puskás él. Ezt én valakiről írván nem szoktam figyelembe venni, de hát azt sem, hogy én élek.
Álszerényen meg kell mondanom, hogy az öcsém révén, aki hivatásos futballista volt, személyesen ismerem Puskás Ferencet, sőt kezet is fogtam vele, amely kezemet azóta szent ereklyeként hordozom magammal. Tudom jól, mi történne, ha ez a pár sor a szeme elé kerülne. Egyszerűen fenékbe billentene. S a személyes horizonton ez volna a szintézis.
Én pedig ereklyeként hordoznám magam, de legalábbis pars pro totomat.

De mit is akartam mondani?, miről?, mit? Passz.

*

Boldogulás, boldogtalanulás, minden, semmi*

A boldogulást – vagyis azt, hogy a pályánkon előrejutunk, érvényesülünk, visszük valamire, zöldágra vergődünk és dűlőre jutunk – nem szerencsés Jézus Krisztussal összekapcsolni. Mintha az élet egy futballmeccs volna, vagyis olyasvalami, amit meg kell nyerni, és akkor azt vizsgálnánk, hogy a győzelemben mennyi szerepe van Jézusnak, mennyi szerepe az edzőnek, a sportszergyártó cégeknek és az izomlazító kenőcsöknek.
Még tehetetlenebb vagyok, ha a fölkérőlevél magyarázó részét tekintem (hogy egyenest fejteném ki a gondolataimat Jézus történelmi jelentőségével kapcsolatban), mert ettől a föladattól, okkal, megrémülök, nem mernék „tollat ragadni érdekében” (érdekemben).
Mintha a kérdés kicsit „alánk volna rakva”, el volna karácsonyosítva, hogy tudniillik az élet olyan, hogy boldogulunk benne, és a várható válaszok szerint ebben jelentős szerepet visz Jézus Krisztus.

De talán mégis éppen az ő megjelenése, jelenléte az, ami megengedi, hogy a boldogulást ne pusztán a siker szinonimájaként értsük, hanem ennél szélesebben, jelentse azt, hogy valaki megtalálta a helyét. Még ennek is van egy kis farizeus stichje – noha a hely bármi lehet, nem okvetlenül magas polcot jelent –, valami elégedettség kapcsolódik a kifejezéshez, oktalan magabiztosság, a drámai eleve föltételezett hiánya.
Ha azon tűnődöm, hogy minek köszönhetem a helyemet (vagyis azt, hogy úgy érezhetem, van helyem, és ugyan ez nincsen rögzítve, így megtalálva sem, de keresve van, keresve lehet, jó esélyekkel keresve lehet), akkor többnyire közhelyekre jutok.
De a közhelyek nem okvetlenül hamisságok, inkább magától értődőségek. Három oszlopon nyugoszik (nyugtalankodik) az én helyem, „a hely, ahol vagyok”: család, oskola, személyek.
A család, vagyis a családjaim: az a történelmi, azután az a régi, édesanyámmal, édesapámmal, ezernyi testvéremmel és a nagy rokonság bonyolult, szép rendszerével, meg ez a mostani, ezernyi gyermekemmel és azok anyjával. (Akinek nyilván új bekezdést, fejezetet, könyvet, satöbbit (!) kéne itt szentelnem, de itt nem szentelek. Csupán anekdotikusan jegyzem meg, hogy midőn egyszer ama végtelen szeretete végesre váltott, mondotta mintegy e körkérdésre előre utalva: Nélkülem te egy közepes matematikus volnál!)
Iskolán én a budapesti Piarista Gimnáziumot értem, személyeken meg azt a néhány férfit és nőt a világban, kihez szenvedélyes szeretet fűz.
Ez az én helyem, vagy ez által az, ami. Meg persze azon mód által, ahogy ezen oszlopaimat „kezelem”.

De nyilván nem úgy van, hogy Jézus Krisztus azon a résen szivárog be, amit nekem a kegyesrendi atyák nyitottak. (Meg az úgysem rés, hanem bástya. Ezt nem tréfából mondom; igaz, nem tartozik ide.) Jézus jelenléte, hatása ennél rejtélyesebb vagy triviálisabb.
Mindez (ugyanis) nyelvi kérdés. Hogy miként, milyen nyelven beszélek a világról. „A nyelvem határai a világom határai.” Sorsot mondok-e vagy Jóistent, mázlit vagy kegyelmet, irgalmat vagy szerelmet. Vagy minden (boldogulás, boldogtalanulás), Jézus Krisztusból következik, vagy semmi (úgy értve, hogy akkor nem is értelmezhető a kérdés).

Én csak arról tudok szólni, hogy én milyen nyelven beszélek a világról. Meglehet, az igazi kérdés inkább az, hogy Isten milyen nyelven beszél. Ám ő meg – sajnos – nem válaszol a körkérdésekre.