A paradox harmónia

Kiállítása nyílt Nádler Istvánnak a Stuttgart melletti Fellbachban (nyitva április 29-ig). Fellbach Berlin után talán a legfontosabb németországi magyar kultúrhely lett, ha hirtelen kérdésre nem is tudnánk megválaszolni, mit is értünk kultúrhelyen. A helyi Kulturamt vezetőjének, Christa Linsenmaier-Wolf asszony személyes érdeklődése, elkötelezettsége és munkája nyomán lett így; jó húsz évvel ezelőtt kezdődött, az első látványos esemény az 1988-as irodalmi konferencia volt, olyan résztvevőkkel többek közt, mint Galgóczi, Mészöly, Eörsi, Petri, mindegyikük halott, múlik az idő. Nem mintha nem kéne múlnia. Jó példa ez az egész fellbachiáda arra, hogy persze fontos a megfelelő struktúra, vagyis az önkormányzat, a politikai döntés, intelligens polgármester(ek), nemcsak fontos, de szükséges is, ám kizárólag egy ember szenvedélyes és kitartó, következetes munkálkodása révén jöhet aztán valami ténylegesen létre. Hogy az élet kemény (hart), azt a fellbachiak most tanulják: testvérvárosuk Pécs. A mostani kiállítás alkalom volt arra is, hogy Linsenmaier-Wolf megkapja a magyar államtól a Pro Cultura kitüntetést. És nekem alkalom, hogy beszéljek kicsit Nádlerről. Nem cicóztam, kard ki kard, szemükbe vágtam: Hölgyeim és Uraim.

Egy roppant kétséges eljárást fogok alkalmazni: őszinte leszek. (Zárójelben: Nem szeretném Önöket túlzottan a saját szakmám problémáival terhelni, de ennek jegyében megjegyzem, tudom jól, hogy ez az őszinteség megformált őszinteség, vagyis fikció; de hát ez nem újdonság, a regényhős - már ha egyáltalán van e mai intertextualitás uralta világban! (ezt sápítozva kell mondani, mint egy örökké aggódó, fonnyadt nagynéni) -, a regényhős mindig valóságosabb, mint a szerző. Be se csukom a zárójelet, úgy menjünk tovább: Nádler festészete mindig valóságosabb, mint Nádler maga, még akkor is, ha ő ezt durván és kicsinyesen személyes megfontolásokból talán másképp szeretné. Bár, minthogy igazi festő, ki tudja...

Nem szeretem a megnyitókat, akkor se, ha én tartom őket, nem szeretem, ha komoly ember benyomását kell keltenem, és - mellesleg - nem szeretem, ha komolytalannak tartanak. Ebből a néhány mondatból már látszik, hogy a kiállítás-megnyitók hasonlítanak a temetői gyászbeszédekhez - drága halottunk, a legjobb férj és apa és satöbbi -, hasonlít, amennyiben a gyászbeszéd sajátja, hogy igyekszünk ugyan a legjobb férjről és apáról beszélni, de ez nem sikerül nekünk, mert mindegyre csak saját magunkat siratjuk.

Hogy ezt a kínosságot elkerüljük - elengedve most már a temetős szálat -, azonnal úgy teszünk, mintha szakembere lennénk annak, amiről beszélünk. Tudniuk kell, hogy ez nincs így, mindazonáltal nem szeretném, ha rossz híremet költenék, azt gondolván, hogy ezt szerénységből mondom. A megnyitó főleg társadalmi esemény, túlzás volna azt mondani, hogy nem több, mint a büfé megnyitásáig tartó idő eltöltésének jól bevált módja, de mindenesetre szokás. Fiatal képzőművészek, látom, egyre gyakrabban hagyják el. Önmagában ez se megoldás, az efféle szivárgó kezdés; én formátlannak gondolom - ezt hívják más szóval generációs feszültségnek.

Azt igyekeztem végiggondolni, hogy mi a hasznom, igen, a hasznom ebből a megnyitóból. Hát az egyik, hogy Fellbachban lehetek, úgy tűnik, a magyar író sine qua nonja, hogy időnként fölbukkan Fellbachban. Ez igaz, de a választott őszinteség jegyében az is igaz, hogy Fellbachba se utazom szívesen, ahogy New Yorkba és Limába és Bukarestbe és Nagykanizsára se, minthogy szívesebben maradok otthon, az íróasztalomnál, ami nem akadályoz meg, hogy ne lássam e kijelentés nevetséges voltát. Mintha én lennék az a kínai festő, Wu Daozi, aki az anekdota szerint belépett a saját festményébe, és eltűnt ott. Vagy kakas lett? Mindenesetre ha a hetvenes években volnánk - nem vagyunk ott -, akkor a továbbiakban csak kukorékolnom kéne, kukurikuúúú!, és kész volna a performance, és önök nem volnának abban a helyzetben, hogy ne kéne azt gondolniuk, hogy a kukorékolás által valami lényegeset tudtak meg Nádler művészetéről.

Mindazonáltal nem becsülném le annak a fontosságát, hogy a barátommal és számomra kedves és fontos emberekkel tölthetem itt az időt. Önök persze, hölgyeim és uraim, hacsak nem tartoznak az emberiség előbb definiált hányadába, okkal kérdezhetik, mi közük ehhez, és én erre nem tudnék jól válaszolni. Tudtam, hogy így lesz, ezért neveztem rögtön az elején az őszinteséget roppant kétséges eljárásnak.

Nádler művészetének egyik legrokonszenvesebb vonása, hogy a világ, a létezés problémáit - mert kisebb, mint az egész, hogyan is lehetne a művészet ambíciója - hangsúlyozottan formai, strukturális problémaként tárgyalja. Ez a reflex igen közel áll hozzám. Legkedvesebb Nádler-mondatom: "Ha erre rámegyek egy ultramarinnal, akkor nagyon szép meleg lesz." Én is folyton csak szavakról beszélek, soha nem gondolatokról (arról beszéljenek a szavak). Szép anekdoták szólnak erről a szakmai józanságról. Rémlik, mintha Beethoven válaszolta volna a rajongóknak, akik széplelkekként úgy vélték, remélték, hogy minden ott van a partitúrában, Isten, lélek, haza, szív, miegymás, mondja, mester, mi van ott? Noten, hangjegyek, válaszolta mogorván állítólag a nagy ember. És valamelyik reneszánsz festőtől meg azt kérdezték, mért fest szabályos négyzet alakú festményeket, minthogy szabályos négyzet alakú festményeket festett. Hát, mert ez a tökéletes forma fejezi ki azt az isteni harmóniát, amely bla-bla-bla. Egyrészt. Másrészt meg mert ilyet rendelt a herceg.

Miközben Nádler formákban, formák által gondolkodó művész, a formának nincs mindenható szerepe, az érzelmek - megkockázatom, nem a festőéi, hanem az ecsetjeéi - időnként szétütik a következetesség kiszámíthatóságát. A szenvedély feszültsége ott van minden képén. Ne tévesszen meg minket Nádler udvarias eleganciája, halk jólneveltsége; a szenvedély, a szenvedély féken tartása és ezen törekvés csődje - ez a mozgatóerő itt. Nádler finom festészete arra figyelmeztet, hogy a szépség nem okvetlenül finom dolog. A Nádler-képnek mindig van egy rejtett története. Kevésbé a személyes mögöttesre gondolok - meghal apánk, kitör a Balkán-háború -, inkább arra, hogy mintha ez a művészet azt is állítaná, hogy szükségszerűen vannak rejtettségek. Megismerhetetlenségek. Ennek kapcsán most - ha nem könnyen is - megtartóztatom magam, és nem beszélek se Heisenbergről, se Gödelről.

Nádler egyensúlyi helyzeteket próbálgat, ha itt van egy függőleges, hol kell lennie egy minek, illetve ha egy mi ott és ott van, milyen színű a függőleges, illetve ha olyan színű, akkor nem egészen függőleges. Kevésbé az én-mi-viszonyt elemzi, mint inkább az én és a kozmosz viszonyát. Nádler olyan kérdéseket tesz föl, melyek az irodalomnak is, nekem is kérdéseim. Hogyan jutunk önmagunk megfigyelésétől az önmagunktól független (egyébként mennyire független?, megint fogom be pörös szám, németül: hallgatok, Heisenbergről) valóság megismeréséig, illetve a megismerésének lehetőségéig? És akkor itt rögtön: mi a valóság? Ha igaz, hogy kizárólag azt látjuk, amit képpé tudunk tenni, akkor mit látunk? Minek az abstractját, hogy félreérthetően fogalmazzak.

El-elfelejtjük, hogy az absztrakt kép nemcsak azt jelenti, hogy nem figurális, hanem hogy a kép mögött lévő gondolkodás absztrakt, illetve a gondolkodás per definitionem az, de hogy itt a tárgya is az. Ez a gondolkodás nem azonos a művész személyes véleményével, nézeteivel, önvíziójával. Ebből a szempontból a képzőművészek érdekesebbek, mint az írók, mert utóbbiak, minthogy a szó a foglalkozásuk, jobban el tudják rejteni magukat, és persze (elvileg) azt is tudják, mi illik, mi nem, sőt, hogy most mi illik, mi nem. Ezzel szemben a képzőművészek ártatlanok, ez már önmagában is figyelemre méltó - főként a szobrászok érdekesek, akik láthatóan nem a fejükből, hanem a kezükből, az izmaikból, a testükből beszélnek.

Nádler festészetének egyik alapkérdése, hogy miként egyeztethető össze az érzékiség és a szellem. Törekvés a szellem világába, nem elengedve az érzékit. (Talán ugyanezt egy külvárosi futballista, név nem számít, lehúzva a triviálisba, úgy fogalmazza, hogy az ideális életforma a kéjvágyó apácáé.) Nádler, ha a képeiről beszél, a szellem világához húz. Minthogy mindenestől festő, ezért magától értődőn ismeri a már idézett ultramarinos mondat fontosságát. Ám a festészete - és ez a nagy dolog - egybefogja e kettőt. Ha e kettősség probléma, akkor e problémát ugyan nem oldja meg, de egységben képes tárgyalni. Ebben példaképem. Földényi László kifejezését tartom a legtalálóbbnak: paradox harmónia. Nem égi, nem földi: paradox.

Lehetne még beszélnem munka és meditáció kapcsolatáról, Nádler művészetének áhítatos, fegyelmezett, koncentrált jellegéről vagy éppenséggel az ecset mozgásáról (itt, kérem, van ecsetkezelés!), és mindenekfölött a nagyszabásúságáról, de. De itt, kicsit gyorsabban, mint kéne, abbahagyom, ott még elmeséltem legutóbbi közös kalandunkat, vagyis amikor arra kényszerítettem a festőt, vállalva a veszélyt, hogy háromszög leszek vagy egy pemzlisuhintás, hogy portrét fessen rólam; e lapokon erről már beszámoltam. Az alábbiak kapcsolatát Nádlerrel művészetével még meg kell fontolnom, mindenesetre nélküle nem estek volna meg. Az egyik egy előétel a helyi Zum Hirschen étteremben: borjúmirigy véres hurkával. S önök most nyilván azt hiszik, egy ilyen után mért kellene és főleg hogyan lehetne valamit még enni. Tévednek. A másikat meg se kéne említenem, de egyszerűen nem megy ki a fejemből: a fellbachi temető uborkasaláta szagú. Vagy aznap este az volt. Nem mertem mondani senkinek.

(A Stuttgarti Magyar Intézet és a fellbachi Kulturamt által közösen rendezett kiállítás megnyitóján elhangzott megnyitó szerkesztett változata)