A halacska csodálatos élete

Előszó avagy a halacska búcsúja

Ez a kötet tulajdonképpen A kitömött hattyú folytatása, az azóta írtakat gyűjtöttem össze, mindent, ami nem regény és nem elefántcsonttorony-cikk. Az utóbbi két-három évben szívesen voltam afféle alkalom szülte tolvaj (olykor önmagamé; ezeket úgy hagytam, nem retusáltam). Ennek lehetőségét az új szabadság adta, mozgató erejét pedig a remény és a félelem, a remény, hogy itt most végre lesz valami, és a félelem, az aggódás, hogy nehogy nagyon félre menjen ez az egész.

Remény, félelem – jut is, marad is. De most nem gondolom, hogy itt elvadulhat a helyzet, és nem gondolom, hogy élni tudnánk, ahogy mondani szokás, a történelmi eséllyel. Ahogy senkinek a világon, nekünk, magyaroknak sincs elképzelésünk, látomásunk a jövőről. Nem leszünk a szabadság laboratóriuma. Inkább a szabadság cselédjei…

Kelt Rómaifürdőn, 1991 tavaszán

A halacska

Ez az írás külföldi hallgatóság számára készült 88 tavaszán, afféle beszámoló a mai magyar irodalomról („és ne legyen húsz percnél több”). Mivel az átlagnál akár műveltebb ún. nyugati (északi, déli, keleti) nemhogy keveset, de az égadta világon semmit nem gondol, ha azt hallja, magyar irodalom – ezért inkább a közép-európaiságról írtam, arról a térről, amelyben ennek az ismeretlen irodalomnak léteznie kell, lehet, adatik.

Itthoni fölhasználásra talán át kéne igazítani, de inkább így hagyom, leplezőben, egy-két lábjegyzettel megtámogatva.

Közép-európaiak vagyunk: az idegrendszerünk elrongyolt, a vécépapírunk kemény.
Az esélyem itt, most kb. annyi – hogy tanult és elfelejtett szakmámból vegyem a példát –, mintha mondjuk a Banach-terekben végzendő Pitman-becslések minimax tulajdonságairól kéne fecsegnem, annyival könnyebben ott, hogy akkor rögtön világos volna a nehézség. Ön, kedves Olvasó, ingerülten egy Ön mellett lévő fülhöz hajolna – mit?! mit mond? milyen Banach? Ingeborg?… most pedig vélhetően és nagyon helytelenül nem hajol semmiféle fülhöz kérdezni – mi?! milyen magyar? irodalom?

Van egy szép magyar esszé Bojtár Endrétől, a címe: A kelet-européer pontossága, amely így kezdődik: Kelet-Európával foglalkozom. Ez a hányaveti kijelentés ugyanolyan, mintha az ütött-kopott, rozsdafoltos fürdőkádba zárt, s szenteste kivételével némaságra kárhoztatott halacska így szólna: a fürdőkáddal foglalkozom. Ráadásul a bennünket körülfolyó pi7szoknak nincs is valamilyen meghitt, otthonos jellege: a víz jéghideg, s minduntalan életnagyságú hadihajókat kell kerülgetnünk.

Szóval én vagyok ez a mai napra rendelt halacska, éji Morgenstern-parafrázis.

A mottó szerint közép-európainak lenni azt jelenti, hogy a kultúránk nyugatias, az életünk pedig keleties. Klasszikus sem-sem helyzet, illetve is-is: föltéve, ha az ember elég tehetséges, de hát ez legföljebb utólag derül ki, holnap; ma nem segít.

Ez a kettősség vagy köztesség minden mozdulatunkban benne van, minden reflexünkben és nyilván a könyveinkben is.

Az én országom úgy küzd ökológiai válsággal, hogy sohase élvezhette nyugalomban az ipari társadalom kellemeit, egyszerre akar a természettel kibékülni és azt az utolsó pillanatban für alle Fälle leigázni, van a jóléti társadalom fáradtsága és fásultsága, és van a bírvágy, a jólét és annak mámora nélkül, Haben és Sein karonfogva jár, és úgy van női emancipáció, hogy sose volt férfi emancipáció – nálunk már az is meghaladott lehet, ami még el sem jött.

Úgy van posztmodern, hogy a modern sose járta, járhatta végig az útját, és természetesen nálunk is folyik vita a posztmodern igazi arculatáról – de ennek részletezésétől jóságomban megkímélem Önöket.
Magyarországon az irodalom mindig nagy becsben állt. Azt írja egy helyt Ottlik Géza, „akit a legmértéktartóbb jelzővel se mondhatok kevesebbnek, mint rendkívül jelentékeny írónak”: Szép dolog az, ha valaki nagy hadvezér vagy nagy államférfi, de bizony az 8íróhoz képest ők csak apró-cseprő ügyekkel bíbelődnek. A költő az igazi ember: példája és teljessége az embernek. A nagyság nála kezdődik, és nála ér véget. Ez az értékelés, ez a hangulat vette körül Magyarországon az eszmélkedő gyereket, az öntudatra ébredő iskolás fiút. De vajon lehet-e másféle becsvágya egy kis nép fiának? Ép humorérzékkel vágyakozhat-e valaki arról, hogy nagy dán hadvezér vagy nagy észt államférfi legyen belőle? Így aztán a nagy francia hadvezéreknél vagy a nagy angol államférfiaknál is többre tartottam a költőket.

Én azonban így folytatom: az irodalomnak ez a presztízse, ez a súlya messziről talán irigyelhető, mert valódi igényt jelez, és azt mondja, van olvasó, ami, tudjuk, nem mindig hihető, mindazonáltal olyan súly, ami nagyon nehéz, mert nem maga kérte az ember, nem szabadságból, hanem kiszolgáltatottságból fakad, és ebben a kiszolgáltatottságban forr egybe író és olvasója – ami nem egészen az a romantikus egység, amiről áhítoztatott. Ára van ennek a presztízsnek.

Úgy gondolom, hogy az irodalom mindig a saját létezése határán kell álljon, kell önmaga iránt valami kétséget tartalmaznia (támasztania); az előbb vázolt helyzettel ehhez itt jön még egy külső kétség, kétségbevonás, paradox módon úgy, hogy nagy jelentőséget tulajdonítanak neki: és lényegében azt kérik tőle, ne legyen irodalom, légy szabadságvágyunk szószólója, légy parlament, oldd meg az életünket!

Ez az alaphelyzet megingott, változóban van, de nem egészen úgy, hogy normálisan minden a helyére kerülne, inkább úgy, hogy csökken ugyan az irodalom fontossága, anélkül azonban, hogy a parlament (azaz a társadalom, azaz az olvasó) átvette volna az ügyek intézését. Két legyet ütni egy csapásra, szól a mondás. Akkor ez volna az egy legyet se két csapásra.

Nem térek itt most ki az evvel kapcsolatos viták kanyarulataira; két dolgot jegyeznék meg: az egyik, hogy fölfogásom szerint a hazával, a nemzettel való örök hazafiúi teendőket fölösleges külön írói programként deklarálni – sőt, törődni sem kell vele, mert úgysem lehet nem törődni vele, egy magyar könyv így aztán – föltéve, ha jó! – mindig valamiképp a szabadság szószólója: ha akarja, ha nem; a másik megjegyzés pedig, épp a vitákra utalva, az, hogy helyemben egy nagyon más magyar író erről nagyon másként is tud beszélni – ezt talán jó, ha tudják.

De azért volna itt valami, ami megfontolandó volna az irodalom szempontjából.

Nyilván van összefüggés a gazdagság és a kultúrába vetett hit között – vesd össze pl. a dél- és észak-amerikai vagy az orosz és a nyugat-európai beszédmódokat –, mindazonáltal óvakodnék kijelenteni, hogy a szegénység növelésével eo ipso nőne regénykéink színvonala. Felháborítóan összevissza van ez, és bizony a legelképesztőbb szegénységben, elnyomatásban és az ezzel járó morális emelkedettségben – hát még úgy is lehet rossz regényt írni. Ezer- és egyféleképpen lehet rossz regényt írni. (Igaz, jót is.)

És noha kétségtelen, hogy bizonyos fokú, nem túl vehemens cenzúra, elnyomás – a tiltott gyümölcs – fokozza az irodalom körüli izgalmat, mégis ne feledkezzünk meg arról, hogy egy szabadságharc írásos dokumentumai – az még nem okvetlenül irodalom.

Igaz, arról se feledkezzünk meg, hogy az irodalom az mindig valamiféle szabadságharc írásos dokumentuma.

Itt tartanék egy rövid, heves és szelíd kirohanást – nem is a szovjet irodalom ellen, sokkal inkább a rá irányuló, felfokozott nyugati figyelem ellen, ami azért és csak azért ingerlő, mert e tekintet teljes át- és elpolitizáltságáról szól.

Egy keletről jött írónak mindig jól jön az a dicsfény, amit valamely Gonosz Bolsevik Ármány rajzolt a feje fölé, Déry Tibor fél lábbal még a börtönben, Konrád György tízévi valóban botrányos elhallgattatásban. (Anélkül hogy ártani akarnék neki, örömmel mesélem, hogy nemrégiben végre megjelent egy írása az ún. vezető irodalmi hetilapban…) Megkapva könyveim nyugati eladási adatait, fölmerül, talán a gyorshajtásért múltkoriban rám rótt pénzbüntetést nem kellett volna-e mégis börtönben letölthető elzárásra cserélnem… Azért úgy és tulajdonképpen elég siralmas egy ilyen tréfa – vissza is vonom.

Nagyon logikus és nagyon érthető és nagyon nem jó, ha az irodalom főként ilyen tájékozódású. Lehetne ellenvetni, hogy ez az újságok vagy egyes kiadók figyelme csak, hogy más az érték és más a siker, hogy az irodalom nem a győzteseké. Ez mélyen igaz ugyan, de mégsem ilyen egyszerű, hisz a tiszta irodalmi érdeklődés, ha van ilyen, csak azt ismerheti meg, ami van. Azaz, amit lefordítottak és megjelent. Csiki-csuki.

Szóval engem rettenetesen irritál, bosszant ez a Gorbacsov-imágón hizlalt,
Ide gyorsan beiktatok egy kis magyar lábjegyzetet – látható, ez mélyen közép-európai forma –, egy védekező passzust, azon célból, hogy ne kelljen a fenti mondatot meg-kiherélni; úgy, ennyi talán elég is lesz, manapság.
peresztrojkán csilingelő, andalító, ellágyuló Szovjetunió-imádat – nem politikai okokból, noha (hogy ismételjem magam) az ún. Nyugat Kelet-képét nevetségesnek, félelmetesnek, kiáb11rándítónak és elképzelhetetlenül butának tartom, és persze ezt a félmondatot rögtön igazságtalannak –, szóval egyszerűen az ízlésem és irodalmi fölfogásom ellen való, hogy pl. egy harmadosztályú szovjet politikai lektűr több figyelmet keltsen, mint egy első osztályú, mondjuk, román könyv. A politikai lektűr természetesen nagyon fontos egy ország életében, tisztáz, fölszabadít és így tovább – de hát ettől még az marad, ami: alkalmazott művészet. (Van persze nagy regény, amelyik mintegy mellékesen, félvállról teljesíti a lektűr feladatait is, pl. a Doktor Zsivágó.)

Hogy csöndesebben szóljak: arról a szovjet írókollégáról beszélek (akivel teljességgel szolidáris vagyok), aki épp nem Sztálinról ír, nem a KGB-ről, nem is Berijáról – tán az új kor új III. Richárdja? –, hanem mondjuk arról a szokásos nőről, aki a szokásos télikertben áll, már Csehov óta áll, és nyilván ránk vár, vagy még azt sem – ezt az írót megismerni manapság kevés az esélyünk; erről beszélek.

Általában is volna valami talán posztmodern nagyvonalúság a lektűr iránt – és persze mindannyian posztmodernek vagyunk, mert hogy a kor az volna, mégis megint hangsúlyoznám, hogy a kor-szerűség nem a korral való föltétlen azonosulást jelenti; benne-gyökerezést jelent, de nem gazsulálást. Dagegen! dagegen!, mondta Rilke.

Lehet persze, hogy az imént describált kulturális érdeklődés, mely átnyúl Kelet-Európa feje fölött, hogy azt érje el, ami neki fontos, átnyúl a nyugati fejek fölött is. Hogy kollektívan át vagyunk nyúlva. Azazhogy maga az irodalom marad ki az irodalmi működésből – függetlenül, hogy honnét való irodalom ez, Észak, Kelet, Dél, Nyugat.

Mi történik ma Magyarországon,

és hogyan reagál erre az irodalom?

A kérdés második fele úgy kerülhető meg tárgyszerűen (ha ez volna a föladat), hogy bárhogy reagáljon is, azt csak hosszú évek múltán tudjuk meg – ennyi idő kell nálunk a könyvek megjelenéséhez, 2-3-4 év. Ehhez még hozzájöhet a betiltott irodalom, a szamizdat, az emigráns irodalom, megtetézve az állami irodalommal – elég nehéz így jelen idejű képet alkotni, pláne adni.

Hogy pedig mi történik Magyarországon, azt végképp nem tudom. Mert ezek a szovjet változások messziről, pl. Lisszabonból, roppant érdekesek, egy történelemfilozófiai kérdést vetnek föl, azt ugyanis, hogy megváltoztatható-e a világ, ez valóban érdekes, közelről, pl. Moszkvából, pedig roppant fontosak, mert minden jó, ami megtörténik, az jó, ez ilyen egyszerű, és akármi is a háttér, leírhatatlan a különbség aközt, hogy mondjuk börtönben ülünk-e, vagy épp új filmünk vagy könyvünk kiadásáról tárgyalunk, ez valóban fontos.

De hát én Budapesten se közel, se távol nem vagyok, ezért hiába függ az én életem a kívántnál jobban e változásoktól, csak vonogatni tudom a vállam, miközben, megengedem, lehet, nem veszem észre, hogy a történelem épp fordul egyet. Hogy egy szépségesen szép hasonlatot mondjak: Fabrizio Del Dongóként kószálunk mindennapjaink Waterloojában. Pardon.

Az ezt megelőző irodalmi korszak, ami talán a 70-es évek közepéig, végéig tartott, az abszurdé. A kelet-európai abszurd a látszat és a valóság fantasztikus szembenállásából táplálkozott, ezen sírt és nevetett Mrożek, Hrabal, Örkény István, Konrád György (A látogató-val), Páral, Fuks, Havel, Sorescu, Różewicz, sorolhatjuk a nagy teljesítményeket.

Valóban úgy tetszik, hogy a „reálisan létező”, amelyben élni adatott nekünk, nem nagy találmány 13ugyan (nem nagy ötlet), de hihetetlenül érdekes. Hihetetlenül. Még a legszürkébbnek vélt tárgy is, mondjuk a szocialista tervgazdálkodás, az is szürrealista tréfák kavalkádja, hogy azt ne mondjam, görögtüze.

Csak hát mostanra beleuntunk ebbe, a látszatnak és a valóságnak ebbe a huzavonájába, ebbe a tündöklő és ocsmány bújócskába, ahol mi voltunk (vagyunk) a kísérleti nyuszi. Belefáradtunk, ez a groteszk vége.

A feladat adva van, írja Bojtár a halacskás-esszében, véget kell vetni a hangszórók ontotta dumának, a harsány blöffnek, aminek egyébként önmagunkon kívül soha senki nem dőlt be.

A dolgok néven nevezése lett az igény, visszatért a tragikum lehetősége, és megmaradt az iróniáé. Vagy ez ellentmondás? (Irónia, Musillal szólva: ha úgy ábrázolunk egy klerikális személyt, hogy mellette a bolsevik is találva legyen. Ha egy ütődöttet, hogy a szerző hirtelen azt érezze: de hiszen ez részben én vagyok. Az iróniának ez a fajtája – a konstruktív irónia – a mai Magyarországon eléggé ismeretlen. A dolgok összefüggéséből emelkedik ki ez a mezítelen irónia. Az iróniát csak gúnynak, csúfondárosnak tartják.)

Ez az irodalom nem megváltoztatni akarja a valóságot (ennyiben rezignált), hanem túlélhetővé tenni, írja az esszéista Balassa Péter, akit nem egészen elfogulatlanul említek meg és emelnék ki, mert az ő írásai voltak talán a legelsők, amelyek ezt az új magyar prózát értelmezték, sőt kezdetben védték – ismét az összevissza honi helyzet: amikor valami új vagy annak látszó megjelenik, a merevség hányféle fajtájával kell ütköznie, a természetes óvatoskodástól az irodalompolitika sejtelmes és nehezen követhető szempontjaiig.

A magyar irodalom csúcsteljesítményei hagyományosan a versek – ez is oka ismeretlenségének (nyelvébe befalazva) és jó hírének. A hangsúly az utolsó tíz évben a prózára tolódott, a regény lett nálunk is a „vezető” műfaj.

Hogy kicsit konkrét is legyek, négy könyvet emelek ki a mostanság megjelentekből, azért csak négyet, hogy meg lehessen őket jegyezni, s azért ezeket, mert szeretem őket.

Nádas Péter regényét említem, az Emlékiratok könyvét, amely az utóbbi évek talán legkiemelkedőbb szellemi teljesítménye, következetes, szép és radikális mű (melyet már fordítanak németre és angolra is) – furcsa, szinte perverz elegye, paródiája és folytatása egyszerre, Proustnak és Thomas Mann-nak, hogy némiképpen blöffszerűen jellemezzem.

Oravecz Imre költő, nem ilyen vagy olyan: költő. Mostani kötete (1972. szeptember) azt hiszem, igazi szenzáció. Képzeljünk el egy Celanon iskolázott hangot, mely ordenáré. Tehát rögtön szemérmes is, és így botrányos. Egy férfi nevetséges és hősies élethelyzet-sorozata, nősorozata, verssorozata. Nem sztorik, hanem történetek.

Pályi András most megjelent Éltem c. könyve kéziratát 81-ben zárta le. A cenzúra itt, úgy gondolom, nem politikai volt, hanem, ritkán ilyen is van, ízlésbeli. Két nő belső monológját halljuk ebben a szuverén, fölemelő könyvben, melyben nincs lent és fönt, illetve lent és fönt összeér, egybeér, s talán jobban érthető, mire gondolok, ha tudjuk, hogy az első hang egy rongyos, piszkos, gonosz öregasszonyé, a másik meg, ki szintén a Sátánnal küzd: Avilai Szent Teréz.

Hamvas Béláról beszélnék még, aki már 20 éve nem él, kinek legendás könyve a megírása után több mint 30 évvel jelenhetett meg, most, Karnevál a címe, és azt hiszem, a műfaja is az: karnevál – és ez alkalom eltűnődni, vajon milyen is volna irodalomtörténetünk ezekkel a művekkel, melyeknek, finoman szólva, sorsuk volt, és vajon melyik az irodalom valódi története, az-e, vagy ez, ami lett. És mit jelent a könyvre nézve egy ilyen malőr? Meg tud maradni könyvnek, vagy már csak kegytárgy? A Karnevál könyv. De akkor is: itt csak vesztes van, csak vesztes.

Nem akarok lehetetlen névsorolvasásba bocsátkozni, de azt fontos megemlítenem, hogy mindegyik könyv mögé, mintegy állandó háttérül (mely maga is előtér persze!) odagondolandó néhány alapnév, az élő magyar irodalom kiemelkedő személyiségei: Ottlik, Szentkuthy, Weöres, Mándy, Mészöly, Nemes Nagy Ágnes. Minden névsor bornírt, és lehülyézi készítőjét (a sértődésekről nem is beszélve).

Azt olvasom Gombrowicznál

Nem először! Önismétlés, de benne hagyom, olyan szép, és nem tudok jobbat a végére (s talán nincs is). Már annak idején is voltak alantas szempontjaim, tudván, hogy a szöveg fölolvasásakor ott lesz maga Miłosz is – akit én nagyon tisztelek, de ha Gombrowiczcsal vitázik, és állandóan vitáznak, úgy érzem mindig, az utóbbinak van, nem nagyon, de mindig: igaza.
, hogy ő azt olvassa Miłosznál, hogy az valami olyasmit mondott a nyugati és a keleti értelmiségi közti különbségről, hogy az előbbit úgy igazán nem rúgták seggbe, ellentétben az utóbbival. Ezen aforizma értelmében az volna az ütőkártyánk (ebben a rejtett viadalban, amit a Nyugattal folytatunk, elismertetni akarván sajátos értékeinket, erőinket, másságunkat), hogy élvén egy brutalizált kultúrában, közelebb állnánk, úgymond, az élethez. És hogy persze Miłosz maga is jól ismeri ezen igazság határait – meg hát szomorú is volna, ha presztízsünk kizárólag e vert testrészen nyugodnék… Szóval, hogy ez a mi brutalizált kultúránk csak akkor tudna hasznos lenni, hogyha megértenénk, ha fölfognánk, hogyha valami földolgozottá válnék, megmunkálttá, a valódi kultúra egy új formájává lenne, erőink átgondolt és szervezett bevetésévé, egyetemes szellemmé. A kérdés: hogy képesek vagyunk-e, vagy képes irodalmunk akárcsak részben is e programot beteljesíteni.

Mindezeket az ő kis szobájában írja Gombrowicz, és zárnia is kell e helyt sorait, mert a Pensio Las Delicias-ban vacsora vár rá. Élj boldogan egyelőre, Nap16lóm, lelkem hű ebe – ám ne vonyíts! –, urad bár távoz, jő ismét… Amiből kitetszik, hogy ez a Gombrowicz nevű igen okos férfiú volt.

És talán az is, hogy a Banach-terek vizsgálata, ha nem is a végtelenbe vezet minket, nem is egészen oda, ahová akarjuk, de messzire, messzire vezet.