A díjaknak örülök, egyéb konstruktív gondolataim nincsenek róluk

Váradi Júlia beszélgetése Esterházy Péterrel

Esterházy Péter lett a Prima Primissima 2006-os fődíjasa irodalmi kategóriában,
Mozgó Világ, 2007. január

- Amíg nem került fel a neve a Prima Primissima-díjasok listájára, mást gondolt-e erről a díjról, mint azóta, hogy díjazott lett?
- Ezen el kell tűnődnöm... Mindig valami jót gondoltam erről az egész dologról. Minden civil kezdeményezést nagyon fontosnak tartok, ugyanis az ilyesmi gyenge lábakon áll nálunk. Nemcsak Magyarországon, de tulajdonképpen egész Európában - az angolszászokat kivéve - az államnak túl nagy a szerepe. Vagy lehet, hogy nem túl, de nagy. A németeknél lehet ezt jól látni, ahol az utóbbi időben szintén úgynevezett reformokat akarnak végrehajtani, de ez lassan és nehézkesen megy, mert ők is nehezen szabadulnak a gondoskodó állam csábításától, amelynek erős hagyományai vannak. Franciaországban is hasonló a helyzet, az állam erős értéket képvisel. Ezért minden ilyenfajta - az államtól független - dolog üdvös.
Konkrétan magáról erről a díjról, ugye, tudjuk, hogy a vele járó pénzöszszeg igen magas. Akkor tehát per definitionem jó díj. De azért ez bonyolultabban van. El kell gondolkodni azon is, hogy hogyan lesz egy díjból igazi jó díj. Mi is teszi azzá. Van ennek egy titokzatos része is. Nem elég nagy pénzeket adni meg jó díjazottakat választani, sok más is befolyásolja egy díj minőségét vagy fontosságát. Olyasmi is, amit nem nagyon lehet megfogalmazni.
- Díjak kérdésében nagy tapasztalattal rendelkezik, hiszen szinte minden elérhető hazai és külföldi díjat megkapott. Ezek ismeretében a Primissima-díját hová sorolja?
- Az jutott most eszembe, hogy például a Kossuth-díj, az nemde ezer sebből vérzik, hihetetlen listát lehetne a röhejes Kossuth-díjakból összeállítani, és mégis maradt a díjnak presztízse.
- Nagyobb a Kossuth-díj presztízse, mint a Prima Primissima-díjé?
- Hogy mekkora a Prima-díj presztízse, azt ma még nem lehet tudni, az ilyesmi hosszan alakítja magát. A különböző díjak odaítélését különbözőféle processzusok előzik meg. Van olyan, amely esetében a pénzt és a döntést egymástól minél távolabb akarják tartani. A most újonnan alapított nagy német irodalmi díj miatt például létrehoztak egy külön akadémiát arra a célra, hogy az jelölje ki a zsűrit, amely zsűri azután meghozza a döntést az adott év díjazottjáról. Van olyan díj, ahol egyetlen nagy presztízsű embert bíznak meg, és ő dönt. Például a Baumgarten-díjnál Babits. Az ő tekintélye, ízlése, tudása és minden rémes elfogultsága tevődött össze abban a döntésben, hogy ki kapja a díjat. De ennek a díjnak akkora volt a súlya, hogy még egy-két évtizede is voltak olyanok, akik az életük végéig sebként hordozták azt a megaláztatást, hogy csak egy évvel később kapták meg a „nagy Baumgartent", mint ahogy várták. Az a díj a jó, amelynek következtében veszik a könyvet, mert ez mutat túl a személyen. Ebből a szempontból a Prima-díjnak jók a kilátásai.
- Mégis mit gondol, mi lehet annak a feltétele, hogy egy díj ilyen karriert fusson be, hogy ennyire fontos és általánosan elfogadott legyen?
- Vannak olyan francia irodalmi díjak például, amelyekkel nem jár pénz, vagy csak legfeljebb szimbolikus összeg, mégis a legnagyobb elismerést e díj elnyerése jelenti. Ilyen a Goncourt-díj, amely elég ahhoz, hogy az illető könyveit azonnal elkezdjék venni, mint a cukrot. A magyar díjak nehezen rangsorolhatók, nem egyértelműen tudható, hogy melyiknek milyen a hatása. Még nem alakult ki igazán a magyar díjak rendje. Ha a Prima Primissima-díjnak azt a részét vizsgáljuk, hogy hogyan, kik által születik meg a döntés, akkor ezt a kevéssé szakmai díjak közé lehetne sorolni. Mert, ugye, a szakmai testületek javaslata után a három jelöltre egy tanácsadó testület szavaz, de a végső nagy döntést nem szakemberek hozzák. Ezért aztán végül is minden díj inkább közönségdíjnak számít. Az se derül ki egész pontosan, hogy mire kapja az ember. Olyan életműszerűségnek látszik. A döntéshozók igyekeznek biztos neveket választani. Az irodalomban például csakis ismert, sikeres könyvekkel rendelkező írókat választanak. Vagy eddig így volt.
- Bizonyára találkozott már azzal a nem is ritkán hangoztatott véleménnyel, hogy ennek a díjnak az odaítélésekor nem feltétlenül az értékszempont a meghatározó, hanem sok egyéb meggondolás is közrejátszik a döntésben.
- Eleve az, hogy ilyen hatalmas pénzösszeg jár a díjjal, nagyon rányomja a bélyegét az egész dolog megítélésére. 50 ezer euró, az rengeteg pénz. (Én a legnagyobb díjammal, a Németországban kapott Békedíjjal 15 ezer eurót kaptam.) Így aztán fennáll annak a veszélye, hogy a pénz elfedi a díjat. Az nem volna jó, ha csak erről szólna.
- Merthogy nehéz azt mondani egy ilyen hatalmas összegre, hogy nem fogadom el, még akkor is, ha esetleg nem értek egészen egyet a díj odaítélésének a metódusával vagy a díj szellemiségével?
- Én erre rossz alany vagyok, mert én díjakról nem tűnődöm, talán egyedül a MIÉP kulturális emlékplakettjét utasítanám vissza. De van, aki ezt szigorúbban veszi. Thomas Bernhard például állami díjat nem fogadott el. Én ezzel nem foglalkozom. A díjaknak örülök, egyéb konstruktív gondolatom nincsen róluk.
- Azért a mostani díjátadáson röviden, tömören és frappánsan mondta el, hogy mit gondol a díjról és a díjakról általában.
- Én csak idéztem azt a kis levelet, amit mindannyian megkaptunk, és amelyben azt kérték, hogy lehetőleg röviden, egy percben - zárójel - politikamentesen - zárójel bezárva - mondjunk köszönetet. Én úgy fogalmaztam, hogy ez egy „kicsit rémült kérés, de én értem ezt a rémületet". Ezt mondtam el a díj átadásakor. Miközben ennek a díjnak is gönnolnám, hogy ne kelljen ezt a félmondatot beleírni a díjazottaknak küldendő levelekbe. De ezért még sokat kell „dolgoznia" a díjat adóknak, a díjazottaknak meg a maradék tízmilliónak. Merthogy a presztízsének az egyik feltétele épp az lenne, hogy ne tudjon ezekről az idióta pártszempontokról. Persze ez nagyon nagy elvárás, hiszen ha az egész társadalom nem képes kivonni magát a pártszempontok alól, akkor miért éppen egy ilyen díj tudná. Most inkább kicsit centizve van, egy király, egy cigány... Az igazi függetlenség az lesz, ha erre egyáltalán nem gondolunk. Hozzáteszem, úgy tűnik, hogy ebben a tekintetben a díj évről évre javul. Nem látszik már mögötte annyira ez a méricskélés. Gondolom, a díjat alapítók tudják, hogy ez probléma. A tanácsadói testület összetétele például sokat tud segíteni ebben az ügyben. De azáltal, hogy a végső döntést - mondom így egyszerűen - maguk a kapitalisták hozzák meg, ez azt jelenti, hogy le is mondanak arról, hogy ez szakmai díj legyen. Ezért az értékrend, amit sugall, nagyon érdekes értékrend, amely például az irodalom esetében tulajdonképpen egy véletlenszerűen kiválasztott olvasókör ízlését mutatja.
Azt gondolom, hogy van némi összevisszaság. Az látszik rajta, hogy friss díj, még nem alakult ki igazán, hogy keresi önmagát. Ahogy az új magyar tőkésség is keresi a szerepét.
- Tehát még nem befolyásolja az általános társadalmi értékrendet?
- Azért egy díj nagyon bonyolult módon befolyásol ilyesmit. Nem közvetlenül. Arról nem is beszélve, hogy egyre kevésbé vannak olyan kitüntetések, amelyek általános elismerést jelentenek. Ez bizonyosféle konszenzuson is múlna, hogy milyen hierarchiákat tartunk érvényesnek. A Kossuth-díj is a határán van annak, hogy még komolyan számítson valakinek a megítélésében. A Primissima a nagyvonalú financiáliák miatt kitüntetett helyzetű, de messze van a saját lehetőségeitől még. Egyébként azt tartom, hogy a Kossuth-díj is megreformálásra szorul, mert ha egy jelentősnek szánt díjból sokan kapnak, akkor az szép lassan sorbaállásos díjjá változik, elértéktelenedik. Ez történik szerintem jó néhány év óta a József Attila-díjjal, illetve az állami díjak nagy részével. Már nem is tudjuk, hogy ki kapott és ki nem, meg se lehet jegyezni, nincs is igazán jelentősége. Csak az tudja, aki nem kapta meg.
- Azt is elmondta abban az egy percben, hogy ez a díj a többi díjhoz hasonlóan nem változtat a munkájához, az íráshoz való viszonyán. Ettől nem fog másként dolgozni. Kicsit úgy hangzott, mintha hidegen is hagyná!
- A mondat, amit ott elmondtam, egy kicsit másról szólt. Hogy tudniillik én vagy harmincöt éve mindennap ennyi meg amannyit ülök az íróasztalomnál, de ars poeticaként nem jutottam többre, mint hogy dolgozni kell. S a haza fényre derül. Vagy nem. De ha nem végzi el ki-ki a munkáját, akkor biztos nem derül. Ez volt az eszmei mondanivaló. Én ezt értem hazafiasságon, végezni a munkánkat. A kérdés értelmezése is igaz, de egy kicsit azért nem igaz. Nyilvánvaló, hogy az elismeréseknek van jelentőségük. Hozhatnak jót meg rosszat is. A sikernek is meg a sikertelenségnek is lehetnek előnyei meg hátrányai. Mondjuk, a sikertelenségbe bele lehet savanyodni, a sikertől pedig el lehet szállni. Vagy a sikertelenség megkeményíti az embert, így erőssé teszi, a siker meg, mondjuk, nyugodttá és így erőssé. Vagy mindkettő gyöngévé, és az a jó. Vagy rossz. Szóval ezt a dolgot nem lehet megúszni azzal sem, ha az ember sok díjat kap, meg azzal sem, ha nem kap, meg azzal sem, ha a díjakat elutasítja. Eric Satie szerint a díjakat nem visszautasítani kell, hanem úgy kell élni, dolgozni, hogy az ember ne kapja meg azokat. Ezt fontos mondatnak tartom ugyan, de keresztülvihetetlen.
- Nem feltételezem, hogy amikor ír, akkor bármi módon eszébe ötlene valami is a megkapott vagy meg nem kapott díjakkal kapcsolatban. Vagy mégis?
- Ugyan. Nincs rá idő.
- Az eddigi díjai közül melyiket tartotta a legfontosabbnak vagy a legjobbnak?
- Nehéz megmondani, talán azokat, amelyekre nem számítottam. A Béke-díj. Meg a Herder. De a Kossuth is. Meg a kicsik is fontosak, mint amilyen az Írók Boltja Üveggolyó-díja. Vagy annak idején a régi Mozgó Aszú-díja. Az a helyzet, sőt igazság, hogy én egyszerűen örülősfajta vagyok. Díjon nem gondolkodunk, felvesszük díjátvevő öltönyünket és megköszönjük, amit adnak.
Sárközy Tamás, a társadalmi tanácsadó testület tagja:
Még mindig érezhető az egyet ide, egyet oda
- Mióta tagja a Prima Primissima-díjat odaítélő társadalmi tanácsadói testületnek?
- Ez volt a harmadik év, hogy részt vettem a döntéshozásban. A döntéshozás metódusáról az a véleményem, hogy elég érdekesen zajlik, mert ugyan a három jelöltről mi, a társadalmi testület tagjai szavazunk a kuratórium tagjaival együtt, méghozzá titkosan, de a végső döntést egy rajtunk és a befolyásunkon kívül álló testület, a VOSZ elnöksége hozza. Tehát kicsit furcsán van szabályozva ez a dolog, de belátom, hogy az alapítóknak joguk van úgy szabályozni a díjat, ahogy nekik jólesik.
- Az eddigi döntések arról, hogy a javasolt három-három közül ki a legjobb, mennyire estek egybe a maguk testületének véleményével, ha ez egyáltalán tudható volt?
- Mi eleve nem rangsorolunk. Az ülésen egyszerűen össszeszámoljuk a szavazatokat, és a legtöbbet kapottak jutnak tovább. Hogy a VOSZ kire adja a voksát, arról semmiféle információ nem jut el hozzánk a nyilvánosságra hozatal előtt.
- Hová sorolja ezt a díjat társadalmi elfogadottságát és megítélését tekintve?
- Én jónak tartom, hogy a magánszektor ilyen módon megnyilatkozik, és részt vesz a kultúra támogatásában. Ugyanakkor vannak fenntartásaim, amelyek közül a legsúlyosabbakat ki is iktatták a szabályzatból, mert kezdetben a zsűritagokat is lehetett jelölni a primák listáján, ma már ezt kizárja az új alapszabály. Az ugyanis tarthatatlan helyzet volt, hogy olyan is kaphatott díjat, aki a döntéshozatalban részt vett. Még akkor is, ha az illető esetleg az ő neve megszavazásakor kiment a teremből. Úgy látom, hogy a szabályok finomodtak.
- A díj kritikusai leginkább a közönségdíjat kérdőjelezik meg. Erről mi a véleménye?
- Nem vagyok biztos benne, hogy egy ilyen díj odaítélésének processzusába egyáltalán belefér a közönségdíj. Ez nem táncverseny vagy táncdalfesztivál, ahol a nézők végig figyelemmel kísérhetik a díjazandó teljesítményt. A közönség jelentős része nem is ismeri a jelölteket, nem tud róluk semmit. Lényegében lobbiszavazás folyik, vagy talán valami más... Mindenesetre általában a nagyon ismert emberekre szavaznak, ami a minőség szempontjából semmiképpen nem értékmérő. A színészek, sportolók, vagy éppenséggel a tévésztárok behozhatatlan előnyben vannak egy Nobel-díjas kémikussal szemben, aki a laborban dolgozik, és nem a nagyközönség előtt... Szóval itt nincs minden rendben.
- Az idei döntésekkel egyébként menynyire volt megelégedve?
- Hát voltak érdekes dolgok. Például nem egészen világos, hogy az építészeti kategória három jelöltje közül a végső döntéshozók miért éppen arra szavaztak, aki nem építész, hanem újságíró. Vagy az is furcsa volt, hogy Huszti Péter, akit mindenki neves színészként ismer, egyetemi oktatóként került be az oktatás és közművelődés kategória jelöltjei közé. Jellemző egyébként, hogy az ebben a kategóriában megválasztott, Primissima-díjas középiskolai tanár maga is csodálkozott a döntésen. Köszönőbeszédében el is árulta, hogy egyáltalán nem érti, hogy került ő ide. Ami egyébként az idei színészeti és irodalmi kategóriákat illeti, ezekben a mostani döntéseket nagyon jónak tartottam.
- Mennyire látja megvalósulni az alapítók azon törekvését, hogy ez egy politikamentes díj legyen?
- Természetesen látszik, hogy erre nagyon vigyáznak, de éppen ezért nem nagyon tud politikamentessé válni. Talán a kifejezett pártpolitika kevéssé vagy egyáltalán nem játszik szerepet a döntéseknél, de az egyet ide, egyet oda még mindig érezhető. Ugyanakkor mivel a művészek és a tudósok között nincsenek túl sokan, akiket egyértelműen be lehet sorolni ebbe vagy abba a politikai táborba, van esély rá, hogy meg lehessen teremteni valamiféle politikafölöttiséget.
Bálint András, a társadalmi tanácsadó testület tagja: Nincs olyan érzésem, hogy jaj, istenem, hogy tudok ebből hármat jelölni
- Hogy lett tagja a társadalmi tanácsadó testületnek?
- Tavaly nyáron kiesett valaki, talán épp Huszti Péter kollégám, és akkor megkerestek, hogy vállaljam el a részvételt.
- Mit gondolt a Prima Primissima-díjról, mielőtt közelebbről megismerkedett vele?
- Amíg az ember kívülről nézi, csak annyit érzékel, hogy olyan szmokingos, elegáns dolog ez, és hogy nagyon sok a pénz mögötte. Ennél nem sokkal többet.
- Hogy történik a döntés?
- Bejönnek a javaslatok különböző szakmai és társadalmi szervezetektől, akár magánszemélyektől. Listákra kerülnek, kategóriánként legalább húsz név. Ebből a húsz névből mindig akad legalább tíz, amely kitűnőnek mondható. Tehát nincs olyan érzésem, hogy jaj, istenem, hogy tudok ebből hármat jelölni. Azt persze tudni lehet, hogy az alapítók, vagyis maga Demján Sándor és most már az utóbbi időben Csányi Sándor is nagyon (ezt aláhúzom), nagyon figyelnek rá, hogy ezek a listák politikailag kiegyenlítettek legyenek. A társadalmi tanácsadó testület is bizonyos társadalmi egyensúlyt tükröz. Magyarán mindkét politikai térfél egyformán képviselteti magát.
- Ha ez így van, akkor netán az is megjósolható, hogy a beérkezett húsz-húsz javaslatból a testület ilyen, illetve olyan színezetű tagjai melyik térfélen szereplő jelölteket fogják kiválasztani?
- Na, azért vannak jó néhányan, akik nem tartoznak se ide, se oda, vagy legalábbis akikről ezt nem lehet egyértelműen megmondani. Olykor persze érezhető, hogy némi politikai szimpátia is segíti a döntéshozást, de nem ez a jellemző.
- Nyíltan folyik a szavazás?
- Nem. A szavazás maga titkos. Mindenki fölír három-három nevet kategóriánként, és végül összeszámolják, hogy ki kapta a legtöbbet, ki a második és ki a harmadik legtöbbet. Illetve azt is megnézik, hogy ki kapta a negyedik legtöbbet, mert ha netán valaki kiesne, mert, mondjuk, megbetegszik vagy nem vállalná a jelölést, akkor legyen meg a következő.
- Volt olyan, aki nem vállalta a jelölést?
- Én nem tudok ilyenről.*
- Olyan nem fordulhat elő, hogy a kijelölt négy név mellé esetleg egy addig nem forgó más név is bekerül?
- Nem. Kizárt dolog. Ez nem olyan, mint a Kossuth-díj. A szabályzat szigorúan meghatározza, hogy csakis a három általunk jelölt közül lehet Primissima-díjast választani, és azt is rögzíti, hogy a mi döntésünket kell alapul vennie a VOSZ elnökségének, amikor a végső döntést meghozza.
- A bekerülő nevek mennyire tükrözik azt a döntést, amit személy szerint jónak tartott volna?
- Van, hogy elégedetlen vagyok, de próbálom legalább a saját döntésemben megvalósítani azt, amit olyan fontosnak tartok, tudniillik a minőségi szempontot. Vannak, akiket nagyon jónak tartok, mégse kerülnek a jelöltek közé. De én csak azért lobbizhatok, aki szerepel a listán.
- Most, hogy közelről is megismerte ennek a díjnak a természetét, mit tart róla?
- Elsősorban azt, hogy nagyon jó, hogy van. Meg azt is, hogy remekül kommunikálják a meglétét, mindenki tud róla, hallja, látja, hogy létezik. Az is jót tesz a társadalomnak, ha a művészetekről, a kultúráról hónapokon át ilyen intenzíven esik szó. Meg hogy közvetíti a tévé, az emberek látják, másnap beszélnek róla. Amivel leginkább gondom van, az a közönségszavazás, amely nem látszik egészen spontánnak. A lista, amit mi kiadunk, vállalható. De a közönségszavazásról van egy olyan civil érzésem, mintha az valahogy befolyásolt lenne, mintha azt szerveznék. De erre nincsenek bizonyítékaim, ez csak megérzés.