1 könyv

Olvassunk Marnót!

A bizonyos szemszögből, amely szemszög leírásában okvetlenül szerepelne a Gutenberg-galaxis vagy a GG halála kifejezés, rémültnek nevezhető fölszólítás eredetije Tandori Dezsőre vonatkozott, vonatkozik (és, oh, Iljics, vonatkozni fog), olvassunk Tandorit; e mostani imperatív nem lecserélése amannak (a legkevésbé sem, és akkor még finom voltam), ellenkezőleg, nagy európai szerencsénkre egyszerre több szerzőt is lehet olvasni (pl. Ágoston Vilmost és Wass Albertet, zene: Janis Joplin öhördögi kacaja a Mercedes Benz végéről), és ebben az esetben..., de ne vágjunk a dolgok elébe!

Illetve vágjunk, mert hát nincs is dolog, elismerem, a címmel szinte mindent elmondtam. Elkezdtem olvasni Marno János új kötetét, a Nárcisz készült (P'ART Könyvek, főszerkesztő Turczi István), és föltartóztathatatlan kékharisnyás lelkesedés fogott el, egyszerű olvasói szenvedelem (elav, irod), olyannyira, hogy ki is neveztem reggeli napindító olvasmánynak, ahol amúgy rendszerint Arany János szokott állani. Ez már azért egy picit nagyon túlzás. Sebaj. Uram, kötetétől le vagyok nyűgözve, mondták régen az irodalmi úriemberek, amidőn még voltak volt. Szokta szó érni a házam elejét, hogy könyvekről szólva túlzón hevülős és kizárólag hevülős vagyok (az igazságot és csakis az igazságot dallamára); igaz lehet, de nem is állítottunk mást. Ha volna bennem elég szufla, akkor ki kéne próbálnom a paralel-világom, ott fanyal követne fanyalt s azt furkálódással színesített kelle(me)tlenkedés, ott például rögtön úgy szaladna a tollam, hogy elkezdtem olvasni, Marnót, és váratlanul tetszett (tréfa!), vagy nem érném be Bán regénycímének hozsannájával, hanem azonnal rásziszegném kénkövesen: gyönyörű cím, hát persze utána...! (tréfa) Hm: egész élvezetes.

De térjünk vágvást a dolog, mely nincs, elébe (érdekes föladat volna ezt a mondatot áttenni magyarba vagy másba), a Tandori-olvasás itt hozzá is tartozik a cselekményhez; eddig pusztán művön kívüli integetéseket láttam vagy azokat láttam meg, itt számomra nyilvánvaló a szép, vagyis feldolgozott, vagyis megértett, vagyis formává tett, értsd Marno-formává tett Tandori-hatás, mégpedig egyszerre vélem látni a korai TD epigrammás csupaszításait és a későbbi nyugodt rafinériáit és az állandóan jelen lévő rémületben való (inkább)el gat-getést, látni TD megkerülhetetlenségét (egyébiránt mindig, csak itt még, ez őrület: ha a még után teszek egy kettőspontot és bezárom a zárójelet, ahogy akarnám, akkor a számítógép egy vigyorgó fejet ír, egy ilyet: ˘, nincs mit tenni, hacsak nem így: csak itt még, kettőspont) és Marno erre vonatkozó örömét, szövegörömét.

Ha nagypapa volnék, mondanám az unokámnak (kis onokámnak), vagy én volnék a dalai láma (Hamvassal megfejelve, tenném hozzá az említett paralelban): a nagy öröm kis örömökből áll össze. Mászkálva a kötetben sok kis finomszerkezetre találni.

Ahogy belenyúl egy rögzült formába, "szó sincs épp róla", s az ettől billegni kezd, ezt mindig is tudta (majd mindjárt mondom, mi az, ami most más), most is sokszor él a jelentés elbizonytalanításával, azáltal, hogy a jelentések egymásra préselődnek, mégpedig egyszerűen a forma megdolgozásával, megérintésével, "a hír, ha igaz" vagy "följebb lesel". ? A motívumrendszer görcstelen, mégis következetes fölépítése: a korhű közelében másképp hangzik a szöveghű, szöveghűen (szöveg)hű, és más kép jelenik meg előttünk egy fa gyökérzetéről, ha kissé arrébb fogfájás van. Látjuk, ahogy egy világ épül föl (hát persze!) szavakból: hagyja a szavakat - azt nem mondom, hogy beszélni, inkább csak, kurzív, élni. ? Boldog idők, amikor még kövér piócának vélte magát éjente a Vérmezőt járva. - Ez milyen gyönyörű magyar mondat, próbálnád ezt valaminő indogermánban, hogy az állítmány után így tovább hullám, hullámozzon a mondat. ? Ha valahol van tojás, akkor a következő versben emelkedik a tojásvalószínűség; mint a modern fizikában, események helyett események valószínűségéről mondunk állításokat. ? A klottbani elvegyülési vágyról nekem is van személyes tudásom. Amiképpen arról is, hogy a valóság, ahogy a költő állítja, olyan, mint egy sárgarépa, továbbmegyek, mint egy sárgaréparigó. ? Noé párkája és Goyahír: egyszerűded tréfák, de - miért, miért nem - megengedheti magának. ? A szoba többnyire hideg, a fog, a comb (az ész sowieso) bajjal jár, a térd dagadt; és fázik, fázik a térd és főleg a comb - mint a kisgyerekeknek. Ölne, de náthás: ez a XXI. század költőjének petőfies helyzete. ? És ugyanígy Petőfi nyomán: "Akasszátok fel a kabátokat."

Kezére áll a nyelv, marnósan, vagyis inkább, mandarinnyelven szólva, td-sen, mint kafosan. (Emezek nagyobbak is kézreállásban.)

Nárcisz készül, habzik a dühtől, egy világot készül teremteni, csak ránéz a vízre és kiborul, kitép a konyhába, odaköszön egy férfinak, ki anyaszülten vágott át előtte a murván (de ez már régebben volt), hajlik a vers fölé, kész elaludni, az életben alulmarad, lobog, mint egy gyertya (jó, persze, a villanya is kiment), hazudik (mondjuk), orrában korhadt orkán támad!, bevásárol, összetör rémálmába nyolc tojást.

Marno írt Ungvárnémeti Tóth Nárciszáról.

"elvégre ő is csak egy Marno"

Elvégre. De itt most más is. Nehéz leírni (leírnom), hogy e kötetben mire talált rá Marno, vagy túl könnyű: saját magára (naná). Mindenesetre életét ("életét") most más szempontból csoportosította - talán ez. Nem tűnik el az enigmatikussága - ez neki sine qua nonja -, nincs is ez feloldva, de valamit old belőle, anélkül, hogy az alkata ellen menne. Talán a (nagyon jellemző) gondolatiság és az érzékiség közti kapcsolat lett egyszerűbb, magától értődőbb, jelenlévőbb - és mindez maradva a "nyelv teremti a költőt" buliban. Durván szólva nőtt az élvezethányados, eltűnt valami akarás (akár a nem akarás akarása), és megmaradt a játék, megmaradt a komolyság, sőt életkomolyság, és egyszerűbb lett az irónia, természetesebb a kikerülhetetlen reflektáltság.

Lett valami könnyűség például az emlékezésben, ahogy a múltat szavakba fogja; lehet, hogy túl gyors a kapcsolás: a megújult (a magát megújította, megrégítette) Aczél Géza egész más jellegű költészete jut eszembe, ott látok egy ehhez hasonló szép kiteljesedést, ahogy a tehetség rátalál valamire, nyelvre, pozícióra, szenvedésre, (transz)iróniára - egy magasabb szintre.

Elkövettem, mert mindig elkövetem, azt a hibát, amely nem mindig hiba, hogy fölolvastam a házban itt kószáló nőnek, amit eddig írtam. A "szó éri a házam elejét" résznél közbeszólt, hogy már ideje volna tényleg (!) festetni, vagy meszeltetni?, nem is tudom. Most ezen veszekszünk. Egy Marno-olvasót ilyen baj nem érhet, csöndesen olvasgathat egy sarokban, a disznó szavak az ólban (mely a szánk), és: az is elég lesz, hogy, helyére tolván a feszültséget, öklét rázza utánad a zöldséges. Talán vagyok, olvashatja (végül) (egyetértőleg). Kint már meszelnek, vagy festenek, nem is tudom.