„Nem akarok (nem is tudok) úgy beszélni, ahogy az irodalom tanára beszélne...”

Gács Anna beszélgetése Esterházy Péterrel
A beszélgetés 2003-ban a Mindentudás Egyeteme őszi nyitóelőadása előtt zajlott.
Ön lesz a Mindentudás Egyetemének első olyan előadója, aki nem a tudomány, hanem a művészet területéről érkezik. Milyen feladatra vállalkozik az, aki odahagyja írószobáját, műtermét, zeneszobáját, vágószobáját, hogy élőszóban adjon elő a közönségnek? Izgalmasra? Veszélyesre? Kacérra? Tanárira?

Nagy jelentősége van a környezetnek, annak, hogy a Mindentudás Egyetemén beszélek az irodalomról meg a nyelvről meg a szavakról. Mert ez, hogy úgy mondjam, megemeli a horizontot, emlékezteti az embert, hogy az irodalom nem azonos az irodalmi élettel, utóbbi természetének megfelelően meglehetősen kisszerű, előbbi pedig, mondjuk, magasztos, akár a prímszámok. Nem akarok (nem is tudok) úgy beszélni, ahogy az irodalom tanára beszélne, és nem akarok kizárólagosan személyes lenni és a saját irodalom-felfogásomat ismertetni.
Nem valamiről fogok tehát beszélni, hanem valamit fogok beszélni. A tétje (és ez a kérdés szavaival: izgalmas, veszélyes, kacér) e beszédformának, hogy tudok-e a nem-olvasóhoz, a nem olvasómhoz szólni. Erről, értelemszerűen, nincsenek tapasztalataim. (Egyébként nem lesz élőszó, csak - ha minden jól megy - élő szó.)

Néhány éve az Intellektuális imposztorok című könyv kapcsán azt írta, hogy Magyarországon a természettudományos műveletlenséget igen helytelenül nem tekintik tahóságnak. Ön szerint hogyan változik ma a különböző tudás- és műveltségterületek társadalmi presztízse?

Mintha a kultúra, a kulturáltság mint önérték megszűnőben volna. Annak van presztízse, amit közvetlenül, láthatóan használni tudunk. Ha ez a klasszika-filológia, akkor az, ha alkalmazott matematika, akkor az. Tehát általában a műveletlenséget nem tekintik, tekintjük lassan tahóságnak, tehát nincsen egy ilyen klub, amelybe tartozni fontos vagy illő volna. - Mindez kicsit túlzás.

Vissza tud-e emlékezni olyan tudományos ismeretterjesztő előadásra, filmre, könyvre, mely Önnek különösen fontos volt? S ha igen, mi tette érdekessé, élvezetessé?

Azok voltak érdekesek, ahol érezni lehetett, hogy az előadó, szerző él-hal a szakmájáért. Vagy azért, hogy erről beszélhessen. Vagyis ahol érezni lehet a szenvedélyesség valamely formáját. Öveges tanár úr jut eszembe, aztán Benedek István, vagy ilyen Czeizel Endre is.
Én általában véletlenszerűen jutok ismeretterjesztő előadás közelébe, így ezek nekem nem is fontosak, csak olykor lenyűgözőek.

Ha megidézhetne bárkit - élőt vagy holtat, művészt vagy tudóst -, hogy egy előadás keretében avassa be műhelytitkaiba, ki volna az?

Igen szórakoztató volna Rabelais-val vagy Balassi Bálinttal így találkozni. (Nyilván jól be is rúgnánk.) Tanulságos volna a 18. századi Laurence Sterne-t meghallgatni, aki a Tristram Shandy regényében szinte modern-posztmodern eszközöket használ, vajon ő mit gondolt erről. Tudta-e, hogy ennyire kilóg a századából. Ugyanezt a kérdést Krúdynak is föl lehetne tenni (és vélhetően ott végeznénk, ahol Balassival). Volna még egy kis gonosz ötletem: Kosztolányit megkérni, tartson előadást Joyce-ról.

A digitális szövegháló teoretikusai előszeretettel emlegetik az idézeteket bekebelező szépirodalmi szövegeket a hipertext szellemi elődjeként. Vajon van-e fordított irányú kapcsolat is? Mit adhat (vehet el) az internet az irodalomnak (az irodalomtól)? Az irodalmi szövegek új típusát hozhatja létre? Az irodalom promóciójának adhat új formát? Vagy egyszerűen csak megkönnyíti a szövegkölcsönzést?

Én meglehetősen egyszerűded (értsd: primitív) hálóhasználó vagyok, meglehet, ezért látom ezt a kapcsolatot kevéssé élettelinek.
Mondjuk pl. a linearitás fölbontását (ami úgy 30 évvel ezelőtt nagyon is foglalkoztatta az irodalmat, Cortazár etc.) sokkal gazdagabban (és könnyebben!) lehet megcsinálni a hipertextben, vagy történetelágazásokba bonyolódni vagy bonyolítani az olvasót. Csak ez mintha nem volna nagyon érdekes. Nem hoz sokat a konyhára. (Lehet persze, hogy csak engem nem érdekel.)
Ebben az értelemben az internet valamiféle nyugodtságot adhat az irodalomnak, hogy ti. az említett irányokba nem érdemes nagy erőfeszítéseket tenni, a háló erre sokkal alkalmasabb. Egy-két dolgot mindenképp világosabbá tesz. Pl. hogy minden intertextuális, mutatja azonnal egy szöveg mindenképp meglévő "tágulási" lehetőségeit. Vagy jól jelzi a fiktív - nem fiktív határának elmozdulását vagy feloldódását.
Én inkább a konzervativ módokon tájékozódom, de azt hiszem, aki főként a hálóról teszi ezt, annak egész más lesz a perspektívája. Én mindig a könyvnél kötök ki, vagy kéziratnál. Képernyőt nem tudok olvasni.