A szavak csodálatos életéből

részlet

Szokták mondani, az író szerszáma a nyelv. Ez majdnem igaz. Én szívesen látom az írót, magamat – mint kézművest. Még inkább kőműves. Kőmíjjes. Tégla, malter, rakni, nő a fal, leomlik, újra, föl-le, Kelemenné, szóval valami nő. Itt kicsit megállnék mutatni valamit. A mondat arra lehet példa, hogy nemcsak én írom a mondatot, az is írja önmagát. Vagy másképp: hogy a nyelv is szerző. Az írásnál sok és sokféle összefüggésre lehet ügyelni, szimmetriákra, ismétlődésekre, eposzi állandó jelzőre, a leleményes komplexus, és akkor többnyire kiderül, mondjuk egy értő olvasásnál, ez akár még egy kritikusnál is bekövetkezhet, minden jó kritikus jó olvasó is, de nem minden rovar bogár, hogy rendszerint sokkal több összefüggés, nyelvi játék, mélység és sekélység található a szövegben, mint amennyit az író beletett. Egy más szempont szerint ezt úgy is lehet fogalmazni, hogy az rossz jel a munka minőségét illetően, ha csak az van a könyvünkben, amit beletettünk.Jobb korokban ezt elfogadták közvetlen Isten-bizonyítéknak.


Javított kiadás


[ceruzával, nagyon gyorsan írva, lépést akartam tartani az agyammal, a mozgásba hozott agyammal]


Amit még sose: félek. Életfélelem. A félelem egész garmadája van bennem. Rögtön a legegyszerűbb: hogy kitudódik. Úgy értettem, ez idő szerint hárman tudnak róla. Remélhetőleg senki nem pletykál. Pedig nagy téma. De nekem mindenre föl kell készülnöm. Ez az írás is az. Nem védekezés, nem magyarázkodás: pozíciókeresés. Keresem a helyem, az új helyem. Meg akarom állapítani a viszonyomat ehhez meg ennek a következményeihez.


Nem szeretném, sőt nem akarom (ezt úgy mondom, mint egy gyerek, aki még azt hiszi, ő mondja meg, milyen a világ), hogy olyan helyzetbe kerülhessek, hogy valaki mond valamit, és nekem el kell pirulnom. Szégyenkezem, igen, sőt, szégyenben vagyok, de nem akarok kiszolgáltatottan pironkodni.


Harmonia caelestis

részlet

194. Legyünk barátok, mondotta édesapám édesanyámnak. Egy faszt, válaszolta a mamám, és beintett ökölbe szorított kezével. Így ismerkedtek meg. (Kiragadta a pinámat az összefüggéseibôl, háborgott még nagymama korában is.)


Egy kék haris

Részletek az esszékötetből


Olvasó, te utolsó!; A ritmus – dicshimnusz; „Nem vagyok egy Berzsenyi..." – Esterházy Péterrel beszélget Petri György


Olvasó, te utolsó!


Az olvasó én vagyok.

Flaubert nyomán


Nemrégiben, a szokásos tanácskozások egyikén, egység és egyediség, nemzet és Európa, az ismert háziföladatok, valaki, helyes elvi alapvetéssel, úgy vélte, a legtisztább, ha angolul beszél, egy olyan nyelven, amelyet nem az édesanyjától tanult, mert ez az idegenség, ez az otthontalanság könnyebbé teszi a nem magyar résztvevőknek a megértést, nem kell a nyelv egyoldalú cinkosságával küszködni, vagy ha nem teszi könnyebbé, akkor példaszerűen rámutat a nehézségekre, nem fedi el azokat, mint szokás.


Búcsúszimfónia

Részlet az első felvonásból

Komédia három felvonásban


Én is elmondom, amit mindenki, hogy a szerzői utasítások, színleírások még csak nem is javaslatok, inkább csak „ahogy Móricka elképzeli” – a szöveget; tehát, ha, akkor az olvasást segítik. A KAR egyszerre szereplője s nézője a darabnak, jelen vannak meg nincsenek is (finom jelképiség!); tánckar, színi-, pantomim- és tornakör, énekelhetnek, akár a, ha még emlékszünk rájuk, Vidám Fiúk, beszélhetnek egyenként, csoportosan, együtt, eljátszva, kántálva, kommentálva, kánonban, kánkánban és így tovább, leleményesen, ahogy kiadja magát; a KAR úgy essék, ahogy puffan.

Kis fontoskodás még a mondatokról: sok a töredékmondat, ezek többször úgynevezett (én nevezem úgy) emeletes mondatok,

olyan

olyan mintha

olyan mintha többször

nekifutnánk (mintha most fogalmaznánk), ami a félreértelmezéseknek tág lehetőségét adja, elvileg azért, hogy rátaláljunk egyre.

Többnyire későn.


Egy kékharisnya följegyzéseiből

Előszó


A kötet az 1991 óta írtakat tartalmazza, mindazt, ami nem regény és nincs Kertész Imrének ajánlva. Némiképpen önkényesen csoportosítottam őket, meghagyva egyben és időrendben az ÉS-beli „kékharisnyákat”, melyek így talán a (velünk) múló időt is mutatják. Az önismétléseket se nagyon gyomláltam ki, mutassák csak, hogy én így dolgozom: rakosgatok.


Egy nő

Részlet a regényből

Egy nő (1)


Van egy nő. Szeret.


Egy nő (2)


Van egy nő. Gyűlöl. Árnyék, így hív. Például ezt mondja: Hát itt?, ólálkodol, árnyék? Máskor meg ezt: Kelkáposzta lesz, árnyék, ebédre, rendben? Olykor pedig így tréfál: Előre vetem az árnyékom. Ez bizony én vagyok, rám vonatkozik. A tréfa nem okvetlenül jelent jókedvet, ám ha jókedvű, akkor előfordul, hogy fölkurjant: Árnyékvilág! Ezt is magamra kell vennem. Ha viszont kedvetlen – mondjuk telefonált a nővére Lübeckből, vagy úgy érzi, kövér, és hiába esküdözöm, hogy élek-halok a húsáért –, akkor odanyilatkozik, hogy én volnék az a fa, amelytől ő nem látja az erdőt. Nem tágítok mellőle. Ha kitátja a száját, áááá, én is tátogok. Ha leül, mellégubózom. Ha elájul, repülősót kérek. Lehunyja a pilláit, alig észrevehetően remegek. Ha fölemeli a kezét, magam is tornászom. Ha van tiszta falfelület, tud a gyerekeknek nyulat, kutyát és sast utánozni, ilyenkor nyúl, kutya és sas vagyok. Vágyódom rá, de eléggé nyögvenyelősen, cicózva halad az ügy; akadozunk. Hol közel vagyok hozzá, hol távol, de ebből nem következik semmi sem, szeszélyesen kell hajladoznom körötte, előtte, alatta, mögötte. Van valami apály-dagály a viszonyunkban. Hogyan érted ezt, árnyék?, dörren rám harsányan, ugyanis, ha megérzi a vágyamat, ha kiszimatolja, megnyugszik, vágyam nem vágyát korbácsolja föl, ellenkezőleg, belecsillapodik a birtoklásba.


A halacska csodálatos élete

Előszó avagy a halacska búcsúja


Ez a kötet tulajdonképpen A kitömött hattyú folytatása, az azóta írtakat gyűjtöttem össze, mindent, ami nem regény és nem elefántcsonttorony-cikk. Az utóbbi két-három évben szívesen voltam afféle alkalom szülte tolvaj (olykor önmagamé; ezeket úgy hagytam, nem retusáltam). Ennek lehetőségét az új szabadság adta, mozgató erejét pedig a remény és a félelem, a remény, hogy itt most végre lesz valami, és a félelem, az aggódás, hogy nehogy nagyon félre menjen ez az egész.


Az elefántcsonttoronyból

Elő- vagy utószó

Két éven át írtam a Hitel-be ezeket a háromflekkeket, kéthetenként, 88. október 13-ától 90. szeptember 25-ig. Egyik-másik íráson lehetett volna talán igazítani, kiegészíteni, lábjegyzetelni, de végül is nem nyúltam egyikhez sem, mert az egészet akartam békén hagyni, nem akarva megzavarni azt az időt, amely itt, akár egy jó, régi praemodern regényben vagy egy valóságos naplóban: múlik. Mert mintha ilyen könyv lenne ez is: múlik benne az idő. Némely indulata mára már talán magyarázatra szorulna, meg kell erőltetni olykor az emlékezetünket, hogy mi is volt akkor… (Újraolvasva például nem értettem, miért is kurziváltam volt egy helyt a next-et. Csak lassan kezdett derengeni a boldogult emlékű Next 2000.)


Bizonyos drámája is van a könyvnek, finoman szólva íve. Én személyesen kevesebb ívvel is beértem volna. De hát: ívek jönnek, ívek mennek.


A kimondás lehetőségének a mámorától a kimondottak és kimondandók fölötti rezignáltságig – ez így nem volna igaz, noha volna benne valami. Az írások által homályosan láthatjuk, ahogy éppen nagyot fordul országunk sorsa, s megtörtént az, amit remélni sem reméltünk, afféle független európai ország lettünk. És ez a függetlenség – erre viszont nem gondoltunk – nehéz teher. Öreg itt mindenki. Tehát: elkezdtem írni ezeket, írtam, majd abbahagytam, és közben eltelt egy kis idő: ez történt.


Hahn-Hahn grófnő pillantása

– lefelé a Dunán –

1. „Ne csácsogj. Növeled a káoszt.”

Volt nekem egy távoli, fantasztikus és titokzatos nagybátyám, akit mindenki csak Robertónak hívott, mintha olasz selyemfiú lett volna, kivéve apámat, ő nem hívta sehogy, „nevét nem vette ajkára”. Nem vér szerinti rokon, egy nagynéniszerűség férjeként lett rövid ideig családtag, anyai ágon, mégpedig épp ott, ahol ez az ág játékosan és sorsszerűen érintette az apai ágat – egy a folyó, akárhány ága-boga van is.