Utazás a tizenhatos mélyére

Utazás a tizenhatos mélyére

Egy hajdanvolt kisfutballista végigjárja a régi meccsek helyszíneit, Csillaghegytől Hartháig, az 54-es berni döntőtől a 2005-ös megye kettőig (nyugati csoport). Közben fölkerül az egybe, majd megjárva a poklot (az öregedő futballista keservei) megmarad, jobb híján, szurkolónak. Mellesleg politikai rendszerek omlanak össze.


Utazás a tizenhatos mélyére

Mielőtt a Ferihegyre induló taxiba szállnék, két dologra emlékeztetem magamat: az egyik, hogy ez egy "deutschlandreise", vagyis mostantól kezdve, folyamatosan németeket és nem-németeket kell látnom. Németországban mindent németnek fogok tekinteni. Nem egyszerű. A német emberekben mindig német embereket látni... És bármi történik, abból a német lélekre, szellemre, társadalmi reflexre következtetést levonni. Tüpis dájcs. Németország egy idegen szemével. És ez majd nyilván jól kapcsolódik valami szokásos német önismereti gyakorlathoz. Ha azt látom, hogy az átkelésnél megvárják a zöld jelzést, azt a legendás német fegyelmezettség és rend jelének veszem. Ha átmennek a piroson, abban a 68-as értékek integrálódását fogom észrevenni.


Utazás a tizenhatos mélyére

Most, hogy beálltam erre a "német-nem-német" világnézési idiotizmusra, most látom csak, hogy milyen sok a nem-német, vagy durvábban (de nem okvetlenül pontosabban): az idegen. Például a taxisok. Vagy a futball. A szőke, nordikus Asamoah (ghánai születésű német állampolgár a Schalke 04-ból, Gerald; a beceneve egyébként német szellemességgel Blondie, Szöszi). A futball egyszerre erősíti a klasszikus nemzetállam-fogalmat és teszi, ha nem is nevetségessé, de mulatságossá. Azt is látom, hogy szinte kivétel nélkül minden csapatban játszik "idegen", sőt, egész csapatok szerveződnek ilyen alapon; a mai ellenfél például a török Corumspor. Mennyire másképpen van ez nálunk, mennyire fölkészületlenek vagyunk mi erre. Mennyire más ritmusban... És akkor nagyon finoman fogalmaztam. (Nálunk még én is lehetek idegen, a kurrens kifejezéssel "idegen szívű", igaz, ehhez azért már jelentős hülyeségnek kell összegyűlnie, de végül is azért csak összegyűlt és gyűlik újra meg újra...)


Utazás a tizenhatos mélyére

Kezdhetném az új fejezetet a következőképpen is: Esterházy Péter (nevek a szerkesztőség által megváltoztatva; a történetek valódiak), ez a roppant híres magyar író, olyan roppant híres volt, mint Felix Magath és Friedrich Schiller (a Schiller-évben) mindösszesen, aki ha kilépett az utcára, virágok nőttek a lába nyomában, és e virágok közt Heidi Klum rejtőzködött, hogy legalább egy pillantást vethessen a mesterre, nos ő aznap erkölcstelenül korán ébredt, stílusosan egy még az NDK-ból származó vekker gondoskodott arról, hogy ne késse le a Drezdába induló gépet - és ha így kezdeném, az fölfogható volna a Termelési-regény című könyvem paródiájaként, mely könyv azonban ez idő szerint még nem létezik németül, akkor meg minek Dunába (Rajnába, Elbába) önteni vizet, vagyis nem így kezdem az új fejezetet, noha tényleg rémületesen korán kellett kelni.


Utazás a tizenhatos mélyére


Futballozni mindenki futballozott, az is, aki nem, ez a futball sine qua nonja, de nem mindenki futballista. Én az voltam. Negyedosztályú futballista. Amikor ezt mondom (egyébként inkább ötöd; hol negyed, hol ötöd), a legtöbben elnevetik magukat, mintha tréfát hallanának, mintha önironikusan rögtön vissza is vonnám az állításomat, mintha a "negyedosztályú" jelző nevetségessé tenné a főnevet, mintha önkritikát gyakorolnék.

Ó, nem.


Krusovszky Dénes: Döntetlen

Ez az év július kilencedikén ért véget. A naptár szerint folytatódik persze, de ez már nem az igazi. A hátralévő időt valahogy ki kell húzni, ha nem is 2010-ig, de legalább a következő BL-döntőig. Ez a számítás persze csak azokra vonatkozik, akik a focival mérik az idő múlását, aki nem, az most egyszerűen csak mást néz a tévében, vagy napozik, vagy mondjuk olvas. Ha pedig olvas, és véletlenül Esterházy Péter, vagy Darvasi László legutóbbi könyvét, előbb- utóbb rájön, hogy az idő múlását mégis fociban kell mérni.


Ez magyar szempontból különösen érdekes, itt ugyanis mintha megállt volna a foci-idő. Ha nem is ’54-ben, de ’86-ban biztosan. Kit izgat hogy a Loki másodszor is bajnok lett? A fenti két könyv tanulsága szerint (Rahn gólja, vagy a szovjet hatos után) alig valakit. A labdarúgás elhagyta az országot, eltűnt. Esterházy könyvében vagy a szerencsésebb generációk (akik még láttak itthon jó focit) emlékeibe, vagy a nálunk sikeresebb nemzetek (akár másodosztályú) pályáira menekült. Darvasinál pedig a futball saját legendáiba húzódott vissza. Az irodalom azonban itt van helyette, ahogy azt Daniel Kruzel a Norddeutscher Rundfunk munkatársa is elmésen megjegyezte: „a németországi világbajnokságon legalább Darvasi részt vesz, és Magyarország talán legalább 2010-ben kijut Dél-Afrikába”.


Nyolc kis kritika

Szórakoztató, könnyen olvasható kis könyv, nem szabad nagyon komolyan venni. Erre az író egyszer-kétszer maga is figyelmeztet, miközben persze nagyon is komolyan illenék olvasni, azért is van leírva - ha nem is ezekkel a szavakkal -, hogy a futballból, a futball szeretetéből nem konstruálható létmagyarázat. Pedig dehogynem, ennek az ellenkezőjéről soha senki nem győzhetné meg Esterházyt, ez világos (példa rá a kötet), és hát speciel magát a recenzenst sem, aki hajdanán a csapatával komolyan versenyben volt a BLASZ kettőért, ha csak egyetlen idény erejéig is.